A napokban egy család után sétáltam, a gyerekek befutkostak a járda melletti fűbe. A kislány végigsimította a térdmagasságú fűszálakat, de egyszer csak ijedten kapta el a kezét. Az anyjához szaladt és pityeregve panaszolta, hogy valami megszúrta az ujját. Ez volt az anyuka reakciója:
„Meg is érdemled! Már százszor szóltam, ne menjetek be a fűbe! Hadd nézzem! Nem vérzik, majd otthon megnézem.”
A kislány lehajtott fejjel bandukolt az anyja és a testvére után, időnként rá-rá nézett a kezére.
Megsajnáltam. Valójában nem tett semmi rosszat. Vonzotta a füves terület, futkározott, mert gyerek.
Azon gondolkodtam, az anyuka vajon miért reagált a történtekre ebben a stílusban. Erre gondoltam:
A gyerekekkel töltött idő sok szülő számára fárasztó, sokan érzik úgy, hogy nem jut idejük magukra. Gyakran olyannyira beférkőzik a tudat alattiba az elutasítás, és a „csak egy kicsit lehetnék már egyedül”, hogy a gyerek minden reakciójára ellenségesen válaszol a szülő. Az elutasítás valójában nem a gyereknek szól, a szülőben csupán „önvédelmi” reakciók indulnak be. Ebben az esetben az anyuka szavai súlyos üzeneteket közvetítettek a gyerek felé: „Már megint veled kell foglalkoznom, pedig nem akarok!” „Hibás vagy megint, mint általában!” „Bagatell dolog a problémád, nem foglalkozom most veled!”
A történetet azért írtam le, hogy aki elolvassa, gondolja át, nem jár-e hasonló cipőben, mint az említett anyuka. Nem issza-e a levét a gyermek a szülő túlterheltségének, rossz hangulatának, a saját életével való elégedetlenségének. Érdemes elgondolkodni ezen, mert a gyermekben az ehhez hasonló apróságra adott elutasítások, negatív szülői reakciók önbizalomvesztéshez, általános rossz hangulathoz, gyermekkori depresszióhoz (nehéz felismerni, úgy tűnik, a gyerek csak duzzog és dacol), önértékelési zavarhoz vezethetnek.
Mennyivel más lett volna ez a reakció: „Gyere ide kincsem, hadd nézzem. Úgy látom, nincs nagy baj, nem vérzik. Ha még otthon is fájlalod, megnézzük jobban, nem maradt-e benne valami kis tüske. Szólj, ha jobban fáj, elhiszem, hogy most kicsit sajog.”