Minden gyermek életének első hat éve meghatározó arra nézve, hogy mi válik majd belőle. Senki sem tudja ezt jobban, mint maguk a kisbabák. Ezért is sietnek úgy mindennel. A fejlődéshez fogódzókra, segédeszközökre, nem pedig játékokra van elsősorban szükségük. Soha egy gyermek sem talált még fel egy játékot sem. Ha egy kisfiú kezébe nyomunk egy fadarabot, nem golf-, vagy baseball-ütőnek kezdi használni, hanem kalapácsnak, amellyel aztán elsőként az asztalunkon kezd randalírozni, és csak mikor megunja, azután megy a kacsájával játszani. Hasonlóképp, ha egy kislány kezébe kerül egy kagylóhéj, rögvest tál, edény és hasonló lesz belőle. A kisgyerekek nem vágynak másra, mint hogy olyanok legyenek, mint mi. Amilyen gyorsan csak lehet. És igazuk is van, hogy erre vágynak.

Az, hogy mennyi ismeretanyagot tudunk magunkba szívni, az életkorunkkal ellentétes arányban változik.

Egy kisgyermeknek bármit meg lehet tanítani, amit érthetően és egyszerűen tudunk neki prezentálni. Láthattuk, micsoda, bármely felnőttet megszégyenítő könnyedséggel tanulja meg a gyermek az anyanyelvét vagy anyanyelveit, akár négyet is. Fiatalon – ámbár már felnőttként – keményen próbáltam megtanulni franciául, sokszor éjszakákon át magoltam, mégsem vagyok képes összerakni egy épkézláb mondatot sem. Az angolt bezzeg sohasem tanultam, soha egy éjszaka nem volt, amelyet neki szenteltem volna, soha senki nem segített megtanulni, mégis képes vagyok angol nyelven emberek millióihoz szólni a könyveim által. Minden nyelvre igaz, hogy tulajdonképpen nem más, mint szavaknak nevezett dolgok halmaza, melyek száma bizony több tízezerre rúg.
Az, hogy mennyi ismeretanyagot tudunk magunka szívni, az életkorunkkal fordított arányban változik. Minél idősebb valaki, annál nehezebbé válik számára, hogy bármely adatot, tényt megtanuljon. Minél fiatalabb valaki, annál könnyebben képes tanulni. Ebből pedig az következik, hogy egy ötévest könnyebb tanítani, mint egy hatévest. Egy négyévest könnyebb tanítani, mint egy ötévest. Egy háromévest könnyebb tanítani, mint egy négyévest. Egy kétévest könynyebb tanítani, mint egy háromévest. Egy egyévest könnyebb tanítani, mint egy kétévest. George szerint, egy félévest még egy egyévesnél is könnyebb tanítani.
Gondoljunk csak vissza, hány verset vagy mondókát tanultunk meg az elmúlt évben, és ezek közül hányat tudnák ma is elmondani. Valószínűleg csak keveset vagy egyet se. Most gondoljunk vissza arra, hány versikét és mondókát tanultunk meg életünk első hat évében, és ezek közül hányra emlékszünk még ma is.

„Süss fel nap…”
„Bújj-bújj zöldág…”
„Éj mélyből fölzengő…”
„Isten, áldd meg a magyart…” és még sorolhatnánk a verseket és mondókákat, amelyeket sok más kortársunkkal együtt még óvodáskorunkban tanultunk.

Próbáljunk csak meg visszaemlékezni, hány álmatlan éjszakát kellett eltöltenünk azzal, hogy megtanuljuk őket. Vagy netán az történt, hogy egyszerűen csak úgy magunkba szívtuk őket? Minél fiatalabb az ember, annál könnyebben tanul meg dolgokat úgy, hogy azokat aztán később sem felejti el. Sokan úgy vélik, hogy minél idősebb valaki, annál intelligensebb – ez hamis állítás. Való igaz, hogy minél idősebb valaki, annál bölcsebb. Ebben a felnőttek valóban lekörözik a gyerekeket, de csak ebben. Mostanra talán mindenki számára egyértelművé vált, hogy Intézetünkben bizonyos fokú áhítattal közelítünk a gyermekek, illetve szüleik felé. Ezt nem is titkoljuk.
Fontos azonban kiemelni, hogy misztikusok azért nem vagyunk.
Egyikünk sem az. Felettébb gyakorlatias embereknek véljük magunkat, akik tudják, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Ha azonban valami úton-módon mégis misztikusokká válnánk, akkor kétségkívül az édesanyák, a gyermekek és az emberi agy állna csodálatunk középpontjában.
Mindazzal a szeretettel, tisztelettel és csodálattal is egybevéve azonban, amellyel a gyerekekre tekintünk, tény, hogy soha nem láttunk még olyan kétévest, aki elég bölcsességgel rendelkezett volna ahhoz, hogy ne fulladjon bele a kádba, vagy ne essen ki a negyedik emeletről az első adandó alkalommal, mikor magára hagyják a felnőttek. A gyerekek nem bölcsek.

Mikor egy újszülött a világra jön, sem bölcsességgel, sem tudással nem rendelkezik még. Születésünk pillanatától fogva azonban tanulásra való képességünk elképesztő mértékben megugrik. Először tán ahhoz az űrsiklóhoz hasonlíthatnánk leginkább a jelenséget, mely miután Canaveral9-nál kilőtték, felfelé szállt – szinte teljesen egyenesen –, később aztán egy másik rakéta ívéhez hasonlítható, mely meredeken lefelé ívelő görbe szárán hirtelen alászáll, hogy aztán a földfelszínnel párhuzamosan, a talajhoz közel folytassa útját. Ami képességeinket illeti, nagyjából hatéves korunkban érjük el a csúcsot. A bölcsesség görbéje ezzel szemben csak lassan ível felfelé, és jóformán csak hatéves kor körül kezd kialakulni. Az ábra remélhetőleg segít a fentiek megértésében.

A tanulásra való képesség tehát először meredeken megugrik, íve egy fellőtt rakétáéhoz hasonlatos, aztán amilyen meredeken felfelé ívelt, olyan gyorsan alá is száll. Ezzel szemben a bölcsesség lassan kezd csak felfelé ívelni. A kettő görbéje hatéves korban találkozik. E ponton a gyermek azon képessége, hogy a legkisebb erőfeszítés nélkül magába szívjon bármiféle információt, egy életre elveszik, ahogy ekkorra agyának paraméterei is nagyjából megegyeznek egy felnőtt agyáéval. Ekkorra többé-kevésbé kialakul, mi is lesz belőle. A bölcsessége azonban csak ekkor kezd bimbózni, és egy életen át alakul, fejlődik majd benne. Felmerül tehát a kérdés, hogy mit és mennyit képes megtanulni egy gyermek életének ebben az első, felbecsülhetetlenül értékes korszakában. Mindent, amit csak lehet, ami csak fontos.
Egy egyéves könnyebben tanul, mint egy hétéves. Tényleg sokkal könnyebben tanul egy egyéves. Az olvasás semmivel sem több vagy nehezebb, mint megtanulni egy halom adatot, melyet szavaknak nevezünk, és azt is tudjuk, hogy jóval könnyebben tanul meg egy egyéves egy nyelvet, mint egy hétéves. Sőt, mi több, sokkalta könnyebb egy egyévesnek megtanítani egy írott nyelvet, mint egy beszéltet. Hiszen az írott szó mindig ugyanolyan. Az írás nem ismer akcentust, a hangok benne sohasem mosódnak össze, ahogy olyan sincs, hogy a szavak túl halkan vannak leírva. Egyszer már színt vallottam olvasóimnak a franciatudásommal kapcsolatban. Világos, mint a nap: egyetlen mondatot sem vagyok képes összehozni franciául. Simán elolvasom bármely francia, sőt akár portugál újságot is, meglehet, nem mindent értek, de a lényegét ki tudom szűrni, a fő üzenet mindig átjön. Ha arról van szó, hogy olasz vagy épp spanyol orvosi szakirodalmat kell olvasnom, az is viszonylag könnyen megy, ha a saját tempómban haladhatok. Ha viszont ugyanezt az újságot vagy cikket valaki felolvasná nekem franciául vagy olaszul, egészen biztos, hogy egy szót sem értenék belőle. Túlságosan gyors lenne, és a szavak összefolynának, és mivel nem lenne időm kibogozni, mit is akar jelenteni egy-egy szó, elvesznék. Jóval egyszerűbb idegen nyelven olvasni, mint beszélni. Ahhoz, hogy egy kisgyerek auditív módon, vagyis csak a fülére támaszkodva megtanuljon egy nyelvet, három alapvető követelménynek kell teljesülnie. A szavaknak hangosnak és világosnak kell lenniük, de legalább ilyen fontos az is, hogy sokszor hallják őket, magyarán, hogy ismételve legyenek, mivel egy egyéves gyermek hallóidegei még nem elég fejlettek. Ha belegondolunk, az édesanyák az idők kezdete óta mindig is ösztönösen így tettek: hangosan, jól érhető módon beszéltek csemetéikhez, és mindig mindent többször is megismételtek: „GYERE ANYÁHOZ!” „GYERE SZÉPEN ANYÁHOZ!”, és a kicsi odament az anyukájához.

Pontosan erre van szüksége a hallásért felelős idegpályának és az agynak a fejlődéshez. Ez a folyamat neurofiziológiai természetű. Mikor az ember a látottakon keresztül tanul, az szintén neurofiziológia. Vagyis halláson vagy látáson keresztül tanulni pontosan ugyanaz a folyamat. Elismétlem még egyszer, mi is kell a látáson keresztül történő tanuláshoz: a leírtaknak elég nagynak, tisztán láthatónak és többször megismételtnek kell lennie. Gyakran azonban elfelejtjük ezt az elvet. Olyan szavakat próbáltunk olvastatni a gyerekekkel, amelyek nem elég nagyok, nem elég tisztán láthatók, ráadásul az ismétlésre sem igazán ügyeltünk. Azért, hogy a könyvek olcsóbbak, kisebbek és egyszerűbben szállíthatóak legyenek, olyannyira miniatürizáltuk a betűméretet, hogy azt a még fejletlen látópályákkal rendelkező kisgyermek számára lehetetlen elolvasni.
Ez aztán két dolgot szült. Több tízezer évig tulajdonképpen megfosztottuk a gyermekeket – pont azokat, akik még valóban nyelvzseninek számítanak – az írásbeliségtől. A gyerekek látópályái sokkal lassabban fejlődnek, mint a hallópályái. Azonban mindkettőre igaz, hogy csakis akkor fejlődnek, ha használva vannak. Érdemes megemlíteni, hogy agyunk hátsó felét szinte teljes egészében érzékelő idegpályáink teszik ki. Egy későbbi fejezetben hosszabban is taglaljuk majd, hogy idegpályáink növekedésének, fejlődésének szempontjából milyen fontos, hogy folyamatosan használva legyenek.

A cikk részlet a Hogyan sokszorozzuk meg gyermekünk intelligenciáját? című sikerkönyvből. A kisgyermekkori fejlesztésről bővebben ebben a könyvben olvashat. Bővebb információért kattintson a képre: