Nemrégiben olvastam egy felnőttekről szóló könyvben, hogy: a tetteidet az irányítja, hogy mit vársz el magadtól. Van ebben valami, hiszen az önmagunkkal szembeni elvárás vezérli a munkához való viszonyunkat, a másik emberhez való hozzáállásunkat stb. Ezt a gondolatot próbáltam átültetni a szülő-gyermek viszonyra, hiszen valószínű, hogy mindez az emberi kapcsolatokra általánosságban is igaz.
A gyermeknevelést tulajdonképpen az irányítja, amit a gyerektől elvárunk. Azt látjuk, hogy sok családban, nem csak nálunk, külföldön is (lásd a Szuperdadus sorozat történetei) a gyermeknevelés rosszul működik, és a gyerekek sok-sok energiát vesznek el a szülőktől azzal, hogy sokszor nem az elvárásoknak megfelelően cselekednek, viselkednek.
Hol hibáznak ilyenkor a szülők? Gyakran tapasztalható, hogy ott követnek el hibát, hogy a gyermeket nem az életkorának megfelelően kezelik, az elvárások nem illeszkednek a gyermek teljesítőképességéhez. Amikor a négyéves gyereket még öltöztetni kell, ha folyton figyelmeztetni kell, hogy köszönjön vagy ne beszéljen csúnyán, ne futkosson szertelenül a lakásban, az azt jelenti, hogy akkor, amikor már képessé vált volna arra, hogy másképp viselkedjen, a szülő nem követelte meg tőle a helyes viselkedést. Minél nagyobb egy gyermek, és minél több elvárás elmaradt, annál nehezebb a viselkedés korrekciója. Ha három évesen már elvárás evés után az edények mosogatóba helyezése vagy a cipő levetése, amikor belép a lakásba, akkor hatévesen nem kell ezekért nap mint nap veszekedni.
Érdemes akár ma átgondolni, melyek azok a gyermektől elvárható dolgok, amiken naponta megy a vita, és minél előbb elvárássá kell tenni őket. Csak pár kritikus napnak néz a szülő elébe, amikor megy a vita és az ellenállás, de utána a dolog automatizálódik, épp úgy, mint azok, amik már természetesek a gyerekek számára.
Mindezzel megelőzhetők azok a kellemetlen számonkérő beszélgetések és büntetések, amelyek azért vannak, mert a megfelelő időben elmulasztottuk rászoktatni a gyereket az adott tevékenységre.