Manapság már alig döbbenünk meg a híreken, amik lopásról, csalásról, megvesztegetésről szólnak. Akkor kapjuk csak fel a fejünket, ha rendőrségi vezetőről, adóellenőrről, neves orvosról vagy éppen egy tanárról derül ki valamilyen vétség. Az, hogy a „köznép” miféle tetteket hajt végre, amelyek elítélendők, már egyáltalán nem hír értékűek. Sőt, előfordulhat, hogy egyesek csalásairól, lopásáról úgy vélekedünk: ”Bolond lett volna, ha nem használja ki az adódó lehetőséget.” Felmentünk embereket olyan dolgok alól, amelyek nagyon nem helyén valók.
És a gyerekek jól meglátják a társadalom, az ismeretségi kör vagy épp a család ilyen jellegű anomáliáit. Érzékelik, hogy nem egyértelműek azok a szabályok, amikről esetleg az iskolában vagy éppen a hittan órán hallanak. Már egészen kisgyermekként elbizonytalanodnak az erkölcsi szabályok tekintetében, hiszen lépten-nyomon találkoznak a felmentő, igazoló vagy éppen dicsérő szavakkal, illetve olyan helyzetekkel, amikor nincs elégtétel. 
Egy nép, népcsoport tagjai akkor érzik igazságosnak az életüket, ha mindenkire ugyanazok az erkölcsi szabályok érvényesek. Csakhogy manapság már mi, felnőttek sem vagyunk biztosak a szabályokban, és nemegyszer megkérdőjelezzük, hogy nem a balek szerepére vagyunk-e kárhoztatva, ha szigorúbb erkölcsi normák szerint akarjuk nevelni a gyerekeinket. 
Nemrégiben egy esküvőn csodálkoztam rá a református pap fiatalokkal elismételtetett sza­vaira. Vajon hányan mondták el a házassági esküjükben a „vele megelégszem” kifejezést, amit aztán akár pár hónap után megszegtek? Vagy hány emberbe helyezi bele a bizalmát az a munkaadó, aki a javai közé engedi az alkalmazottat, aki aztán az első adandó alkalommal meglopja? És sorolhatnánk, hogy a felnőtt társadalom milyen alacsonyra süllyesztette az erkölcsi normákat. Valójában a mai felnőtteknek nem is szabadna engedélyt adni gyermekek felnevelésére, hiszen nem kompetensek e tekintetben.
Így aztán a gyerekek, akik nem is értik, miért történnek másképpen a dolgok, mint ahogy azt a felnőttek mondják, és bizonytalanul sodródnak a saját kételyeik között. S mivel nem kapnak bizonyságot arról, hogy a „hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát”, egyértelmű, hogy ők is megpróbálkoznak az első füllentésekkel. Majd azt tapasztalják, hogy ezáltal megússzák a dolgot, így szokásukká is válik a simlis viselkedés. Csakhogy ez a hatalmas méreteket öltő hazudozás, csalás, fondorlatoskodás óriási veszélyeket rejt. Ilyen közegben az ember senkiben nem bízhat, és nem érezheti biztonságban magát. „Mindenki mindenkinek farkasa”, és már nem az őszinteség és a hitelesség az elvárt magatartás. Egy társadalom minél inkább megengedi a kilengéseket a tagjainak, az emberek annál rosszabbul érzik benne magukat, a gyerekek és a fiatalok annál jobban hajlanak az erkölcstelenségre. És a negatív morál mindenkit lehúz. 
Nincs olyan társadalom, ahol a polgárok ne feszegetnék az erkölcsi normák határait. De vannak államok, ahol sokat tesznek azért, hogy a fiatalok jó példát lássanak. Erre törekedni a felnőtteknek kötelességük lenne. A közmondásoknál maradva: „Egy fecske nem csinál nyarat”, de ha sokan gondolják úgy, hogy a gyerekeiknek már egy magasabb erkölcsi szintű társadalomban, biztonságosabb közegben kellene élnie, az apró dolgokból összeállhat egy tisztább egész.
Nem véletlen az, hogy a fiatalok Angliába és Németországba mennének szívesen dolgozni. Nem pusztán a fizetés az, ami kecsegtető. Nagy szerepe van a hitelesebb, korrektebb, szigorúbb erkölcsi normáknak abban, hogy ezek az országok bizalomkeltőbbek. 
Mindenkinek saját magának kell kialakítania az önmagára alkalmazott szabályokat. A fentiek tükrében ez bizony felelősségteljes feladat.