Az óvodát kezdő gyerekek számára nagy kihívás életük első közösségének írott és íratlan szabályait megismerni és betartani. A különböző családi háttérből érkező gyerekek kis csapatát irányítani, fegyelmezni sem könnyű.
Sok szokást, szabályt már nagyon korán képesek megtanulni és betartani a kicsik otthon, de a társas együttélést, viselkedést mégis nehéz elsajátítaniuk.
Ennek okai részben életkori sajátosságaikból fakadnak (például kevésbé tudnak még osztozkodni, megértést mutatni, együtt érezni társaikkal, jobbára egocentrikusak, az érzelmeik gyorsan változnak és impulzívak. Másrészt pedig, mint a tükör, visszatükrözik viselkedésükkel a családi mintát, az otthoni szokásokat, stílusokat.
Ha otthon körülöttük forog is a világ, az óvodában rendre, szervezettségre van szükség, hogy a mindennapok kiszámíthatóak, nyugalmasak legyenek. Mindez fegyelmezés nélkül nem valósítható meg.
A legtöbb gond és konfliktus az osztozkodásból, főleg a játékokon való összezördülések­ből fakad. Ehhez agresszív viselkedés is társul, mert sok kisgyermeknél kialakul óvodás korára az „az lesz, amit én akarok!”, vagyis az önérvényesítés. Ez sokszor csak szóban, a másik ijesztgetésére irányul, de sajnos előfordul, hogy a vita verekedésig fajul. Újabban megfigyelhető, hogy kis csapatok szerveződnek, melyet néhány gyerek alkot, és így együtt igyekeznek érvényt szerezni az akaratuknak a társaikkal szemben. Manapság teljesen általános az óvodások körében a verbális agresszió: a csúnya beszéd, a káromkodás, az argó kifejezések használata. 
Ebben az életkorban megjelenik az irigység, az árulkodás is, mint negatív tulajdonság. Mivel a 3–6 évesek gátlásrendszere még fejletlen, nem tudnak uralkodni az ösztöneiken, az indulataikon, így gyakoriak a felfokozott érzelmi megnyilvánulások, mint például a másik gyerek megrúgása, cibálása, ütlegelése, esetenként megharapása is. Minél kisebbek a gyerekek, ezek a jelenségek annál intenzívebbek.
A későbbiek során azért csitulnak szélső­-sé­ges megnyilvánulásaik, mert visszajelzéseinkkel helytelenítjük az adott magatartást, és megtanulják a békésebb viselkedési formákat, a tiszteleten alapuló kérést, az udvarias visszautasítást, az empátiát, a kompromisszum készséget, továbbá az önuralmat. Mindehhez sokféle pedagógiai módszer áll a rendelkezésünkre, de legfontosabbnak érzem a gyermek­központú, hiteles és őszinte odafigyelést. Amikor egy kisgyerek sorozatosan agresszív viselkedést tanúsít, verekszik, folyton békétlen, be kell vonnunk a szülőt, hogy közösen keressük meg a gyermek feszült viselkedésének okait. 
Ha egy kisgyerek reggel sírva jön óvodába: „Velem nem játszik senki!” – akkor is fontos kideríteni a szorongásai okát. Ilyenkor is érdemes a szülővel beszélni a dologról, hiszen az otthoni beszélgetések is sokat segíthetnek a gyermek lelki problémáinak feldolgozásában.
Jómagam nem támogatom az „árulkodó óvó néni” viselkedést, ami azt jelenti, hogy az óvónő minden apró negatív jelenségről megrovóan számol be a szülőknek. Az óvodában történő gondok kezelése az óvónők dolga, hiszen akkor és ott, mi vagyunk a gyerekekkel. Azt is ellenzem, hogy érzelmi megalázást vagy különböző kemény fenyítést kapjon egy renitens kisgyerek. Fegyelmezni szívvel és értelemmel érdemes, akkor, ott és azonnal.
Tudvalevő, hogy a rossz közérzet is lehet a fegyelmezetlen társas viselkedés oka, mint ahogy a biztonságérzet hiánya is. Ezeket a dol­gokat viszont meg kell beszélni a szülőkkel, fel kell hívni a figyelmüket rá. 
Fontos, hogy tudjuk, mennyire lényeges a felnőttek viselkedése, modellje!

Ezért érdemes otthon is:

• már a legkisebb kortól egymás tiszteletére nevelni a kisgyereket (például meghallgatni, figyelembe venni véleményét);
• a tettlegességet, a bántó, drasztikus beszédet megtiltani a testvérek között is;
• olyan szabályokat, korlátokat szabni, amelyek a gyerekkorának megfelelőek;
• építeni, főleg félénkebb kisgyereknél az önbizalmat. Ezt neki való kisebb feladatokkal lehet megtenni. Így például a rendrakást, a takarítás először közösen végezni,
  majd önállóan lehetőséget adni rá. Ha elvég­zi, kapjon dicséretet, hogy sikerélménye legyen;
• sokkal több dicsérettel illessük, mint büntetéssel, ne szóljunk rá mindenért állandóan;
• használjunk olyan nyelvet, amit megért és elfogad;
• kerüljük a szóbeli erőszakot, a lelki terrort és a testi fenyítést, mert ezek újabb negatív érzelmeket váltanak ki és káros hatásúak;
• tanítsuk meg neki, hogyan kell valamit kulturáltan elkérni, biztassuk, hogy próbáljon dolgokat kölcsönadni (megbízni a másikban),
  de erőszakkal ne kényszerítsük, hogy másokkal megossza a játékát, mert erre meg kell érnie;
• mindig éreztessük, hogy a negatív viselkedésére, a tetteire haragszunk és nem rá; 
• sose felejtsük el, hogy a gyerekek a felnőttektől (szülők, nevelők, óvónők) tanulnak meg mindent, ezért vigyázzunk mit, miért és hogyan tanítunk nekik!

Bischof Jusztina – óvónő