Az életszakasz főbb jellemzői: Hívhatjuk ezt a korszakot az önállósodás időszakának is. Megtapasztalható ez minden területen. Oka az éntudat egyre karakteresebb kirajzolódása, amikor is a gyermek individuumként kezdi kezelni magát, elhatárolva másoktól. Ez egyben sok mindent megmagyaráz, többek között a hírhedt hiszti rohamokat is. Az önállósodás mindenben megmutatkozik, hiszen változatos mozgásformák jelennek meg ebben az időszakban: lépcsőzés, ugrás páros lábbal, egyensúlyozás egy lábon, ügyesedő kézmozdulatok.
De az önállósodás számtalan más területen is megfigyelhető, így az önálló evésben, öltözködésben, és a szobatisztaság kialakulása is e folyamat részeként fogható fel.
Jelentős előrelépés történik az értelmi képességek kibontakozásában is. Jellemzővé válik az alkotókedv, az apróbb részletek megfigyelése lehetővé teszi az ingerek részletgazdagabb feldolgozását (a könyvek nézegetése már nem felületes lapozás, hanem böngészés), egyre tartósabb az összpontosítás és a koncentrálás. Megjelennek a korszak végére a fantáziaelemek, amik a gondolkodás széles perspektíváját nyújtják, továbbá a memóriára is egyre jobban lehet támaszkodni. Ugyanakkor az e korú gyerek még jobbára csak a jelenben él. A beszédfejlődés ugrásszerű fejlődést hoz, és a szavak után megjelennek a rövidebb, majd hosszabb mondatok, bővül a szókincs, és egyre választékosabb lesz a kifejezésmód. Párhuzamosan zajlik az ilyen korú gyermek érzelmi fejlődése is. Már érzékeli mások lelkiállapotát, és tud örülni mások örömének, ugyanakkor érzékeli, ha valaki szomorú. Szociálisan is egyre érettebbé válik, de a közös játékban még inkább csak egymás mellett játszanak és nem együtt. Akadályozza ezt a korszak jellemzője is, az erőteljes birtoklási vágy, ami most még akadályt gördít a zökkenőmentes együttes tevékenykedés elé. De hároméves kor körül ez egyre kevésbé lesz jellemző, megteremtve ezzel az óvodai közösségi élet alapjait.

A KORSZAK RÉME: A HISZTI

A minden területen megjelenő önállósodás, illetve önállósodási törekvések egyre nagyobb kihívás elé állítják a szülőket. Az anyukák, akik imádták a „babázás” korszakát, a kis mosolygós ringatását, hamarosan szembetalálják magukat egy folyton valami „rosszat” tevő, állandóan nyüzsgő és elégedetlenkedő emberkével. Ez a nemegyszer hirtelen felismerésre kerülő változás sok anyukát megrémiszt. Sokakban felmerül az alkalmatlanság érzése is, pedig nincs másról szó, mint elindult a szülőről való leválás meglehetősen nehéz folyamata. Azzal, hogy a lakást átmenetileg bababaráttá kell tenni, és a megszokott rend felborult, még csak meg tudnak birkózni, de a folytonos hisztitől való rettegés bizony sokakat kikészít. Nemegyszer a bölcsőde adja meg a menekülési útvonalat, hogy az anya fellélegezhessen a gyermek okozta nyomás miatt.
Az önálló járással varázslatos élményhez jut a gyermek. Mikor egyedül képes megközelíteni bármit, s közben mindkét keze szabad, ez hatalmas sikerélmény a számára. Nem véletlen, hogy szinte sikongat az örömtől, ha önállóan megkaparinthat valamit. Ez az eufórikus érzés további hódításokra sarkallja. Diadalittasan tipeg egyik helyről a másikra, és kezdi megérezni, hogy ő a világmindenség egyedülálló produktuma. Bár még biztonságérzete az anyukájához köti, egyre jobban nyújtogatja azt a láthatatlan zsinórt, amivel ki akar szakadni a szülők vonzásköréből. Amint megittasul saját sikereitől, mindent magának és mindent önállóan akar. Ám ez nem mindig megy simán. Szeretne egyedül enni, ő akarja cipelni a kosarat, egyedül szeretné felhúzni a cipőt, de sajnos ez nem mindig sikerül. Figyeli a felnőtteket, és egy belső szenvedélytől hajtva szeretne ő is mindent kipróbálni és egyedül véghezvinni, ahogy azt a felnőttek csinálják. Nem elég, hogy dúl benne a harc az akarata és a tehetetlensége között, még a felnőttek is rátesznek minderre egy lapáttal.

Nézzük meg mindezt konkrét példákon!

Az egy év körüli gyermek a járás megtanulásával hatalmas távlatokat lát maga előtt. Ami eddig megközelíthetetlen volt, az most játszi könnyedséggel elérhető. De nemcsak a mozgás, hanem a kis kobak is fejlődik, egyre több olyan cselekvést lát a kicsi a felnőttektől, amit ő maga is szeretne kipróbálni. Mert gondoljunk csak bele, milyen érdekes dolog a szemeteskukába rakodni. „Ja, hogy a mama új szandálja és a friss zsemlye nem odavaló?” „És milyen szépen csobogott az a piros lé, amikor apa a vendégek poharába töltötte. Hogy nem szabad a terítőre is kiönteni? Hát ezt senki nem mondta!” És máris összeütközésbe kerül a legjobb szándék a szülői véleménnyel, és galiba, galiba hátán. A kicsi naponta többször látja, ahogy anyukája egy határozott mozdulattal felhúzza a cipőt a lábára, becsatolja, és kész is ez a művelet. Ő is szeretné ezt ilyen ügyesen csinálni, hiszen kis buksijában minden mozdulat rögzítve van. „Leküzdi” hát a cipőt a lábáról, és megpróbálja felhúzni. Fogja így, nem megy, tartja úgy, a cipő kiesik a kezéből. És ő egyre csalódottabb. Mit éreznénk mi felnőttek ilyen helyzetben? Dühöt, és a tehetetlenségünkért haragot, csalódottságot, sőt, nemegyszer sírni tudnánk. Jobb híján ezt teszi a csöppség is, így aztán hisztizik, ordít, leveti magát a földre, miközben a mamája tehetetlenül nézi.

És mit tesz ilyenkor az anyuka?
Kikapja a gyerek kezéből a cipőt, felrántja a lábára, becsatolja, és várja, hogy végre abbamaradjon a hiszti. És erre mi történik? Az ordítás még egy fokozattal nagyobbra kapcsol, és a megnyugvás helyett rugdosás, földre vetődés történik. Ha átgondoljuk azt, ami ilyenkor történik, jól látjuk, hogy mindennek a hátterében nem a gyermek gonoszkodása és elvi selhetetlen rossz természete áll, hanem egy fejlődési szituáció, amin minden gyerek végigmegy, és amire vérmérsékletétől, egyéniségétől függően hevesebben vagy gyengébben reagál. A mai pszichológia erre a fajta hisztire már nem is használja a dac kifejezést, ami minden tekintetben negatív csengésű, helyette a „korai önállósodási törekvés” kifejezéssel illeti. Helytálló ez a megnevezés, hiszen feltétlenül meg kell különböztetni az ilyen helyzeteket azoktól, ahol a gyermek tudatosan alkalmazza a hisztit azért, hogy elérjen valamit. Másnak kell lennie a szülői reakcióknak is a két esetben.

Ebben az elkeserítő helyzetben lehet tenni egyáltalán valamit? Hogy zajlik ez nálunk felnőtteknél?
Sokszor az a legjobb, ha nem szól hozzánk senki, nem akar segíteni senki, mert azzal azt bizonyítja, hogy ő ügyesebb, mi pedig magunk vagyunk a határ szerencsétlenség. Hát időnként lehet, hogy tényleg az segít, ha hagyjuk a gyermeket lecsillapodni. Előfordul, hogy megszólal a telefon, és ez eltereli a figyelmünket a bosszankodásról. Ezzel a kicsinél is megpróbálkozhatunk. A figyelemelterelés sok esetben hasznos segítség. Nagyon fontos, hogy a hisztiző, dacoló gyerekhez is szeretettel forduljunk. Tapasztaljuk ki, segít-e neki, ha szorosan magunkhoz öleljük, és nyugodt hangon elmondjuk neki, hogy megértjük, ha mérges és csalódott, amikor nem sikerül neki valami. A határtalan türelem nagy segítségünkre lehet, és ez egyben a gyereknevelés alappillére is. Természetesen előfordulhat, hogy épp nem meríthetünk a türelemből nagy kanállal, mert magunk is feszültek vagyunk. Nyugodt, de határozott hangon tudassuk érzéseinket a kicsivel.

– Nekem sincs jó kedvem! Most nincs türelmem a hisztidhez. Engedd, hogy rád adjam a cipőt, mert sietni kell.

A kicsi ösztönösen megérzi, hogy az anyja most nem tud babusgatással a segítségére lenni. Jó érzékük alakult ki erre. Persze előfordulhat, hogy ütköznek az indulatok, és baba-mama egyaránt indulatos állapotba kerül. Nagyon fontos, hogy kis idő elteltével az anyuka megölelje gyermekét. A kicsinek éreznie kell, hogy az anyukája már nem haragszik rá. A békülés momentuma döntő lesz a későbbi nevelési folyamatok során is. A szülőknek ebben példát kell mutatniuk már ebben az életkorban. Ha a kicsi kifordul az anyai ölelésből, akkor is megkönnyebbül a lelke, oldódik a benne lévő feszültség.

Deákné B. Katalin