Hópelyhecske
Ismeretbővítő mese gyermekeknek
Szeles téli nap volt, amikor Hópelyhecske megérkezett. Fehér volt és csillag alakú, mint az összes többi hópehely, mégis más. Mert Hópelyhecskének története volt. A madáretetőnkön ülve mesélte el Széncinegének, aki szintén nem akárki, mert senki nem töri fel nála ügyesebben a napraforgómagokat. És mert hozzánk tartozik, a kertünk része, és a tavasz se jönne el hozzánk, ha ő nem kérné: Nyitnikék. De még nem kér semmit, legfeljebb a következő magocskát.
Most teli beggyel hallgatja Hópelyhecskét, aki teljes odaadással mesél:
– Először, mikor kicsi voltam, a felhőben laktam anyácskámmal. – kezdi a történetet. – Sokat játszottunk és birkóztunk, meg mindenfélékkel foglalkoztunk, meg tanultunk is, bizony! De legjobban a semmit szerettem csinálni.
– A semmit? – lepődik meg Széncinege. – Azt hogy kell?
– A semmit? Nagyon egyszerű. Én például hasra feküdtem a felhő szélén és néztem alattunk a tájat. Az erdőket, a mezőket, falvakat, városokat. Néha egészen magas házak jöttek alánk, némelyiknek benéztem az ablakán. Néha meg csak végtelen víztükröt láttam. De jöttek állatok, meg emberek, meg gépek. Egyszer egy repülőgép is meglátogatott minket. Volt is nagy kavarodás! A mama sokat mesélt a lenti világról, már többször is járt arrafelé. Azt is mondta,
hogy mi, hópelyhek nagyon fontosak vagyunk. Mi takarjuk be a vetéseket, velünk játszanak a gyerekek, szánkóznak rajtunk és hóembert építenek belőlünk. Én még csak nemrég születtem, sose láttam hóembert, de nagyon szeretném, ha belőlem is csinálnának egyet.
– Belőled? Ugyan már! – nevetett Széncinege. – Kicsi vagy te ahhoz! Mesélj inkább tovább!
– Jól van, mesélek. – Mosolyodott el Hópelyhecske. – Szóval olyan nap volt ez is, mint a többi. Játszottunk a mamival, meg a testvérkéimmel, amikor a felhő szélére sodródtam és egyszer csak hullani kezdtem lefelé. Először nagyon megijedtem, és segítségért kiabáltam. De ahogy felnéztem, megláttam
a mamám mosolygós arcát. Integetett, és azt mondta ne féljek, biztosan találkozunk még. Aztán sok szerencsét kívánt, és eltűnt a szemem elől. Ekkor eszembe jutott minden, amit a lenti világról mesélt nekem. Azt mondta: először pihe-puha hópehely leszel, a gyerekek örülnek majd neked. Szánkóznak rajtad, vagy hógolyót gyúrnak belőled és játszanak veled. Ha igazán szerencsés vagy, egy hóember része is lehetsz. Aztán elolvadsz és vízcsepp leszel, majd megfagysz újra és jégkristállyá változol. Tavasszal aztán elolvadsz végleg és vízcsepp leszel, majd pára. Felszállsz vissza a magas égbe, egy felhőn utazol, és majd télen újra hópehely leszel. Szóval rájöttem, hogy semmi bajom nem lehet, így hát a szélre bíztam magam, aki megsajnált és lágyan ringatva vitt magával.
– No, téged hova tegyelek, Hópelyhecske? – kérdezte tőlem a szél.
– Honnan tudod a nevem? – néztem rá csodálkozva.
Erre ő elmosolyodott és elsodort egy végtelen mező fölé.
– No, akarsz-e lenni vetések takarója, magvak álmának vigyázója? – kérdezte még mindig mosolyogva.
– Jobban szeretném, ha inkább hóembert csinálnának belőlem – mondtam én.
– Hóembert, belőled? – kacagott fel a szél – Sok-sok hópelyhecske kell ahhoz! De nem bánom, elviszlek valahova, ahol egy gyönyörű hóember része lehetsz. Talán te leszel a hóember szíve. Igazán megérdemelnéd, kedves kis Hópelyhecske vagy.
– Hát így kerültem ide – fejezte be a történetét Hópelyhecske.
De addigra már Széncinege elrepült, és csak két csodálkozó ember, a kislányom és én hallgattuk tátott szájjal a meséjét. Éppen hóembert építettünk. Egymásra néztünk majd így szóltunk:
– Isten hozott nálunk, kedves Hópelyhecske! Éppen hóembert építünk, és nagyon örülnénk neki, ha te lennél a hóemberünk szívének a közepében. Így nekünk volna a legkülönlegesebb hóemberünk az idén, mert egy igazi, jólelkű hópelyhecske lenne a szívébe zárva. Hópelyhecske először végignézett rajtunk, egy egészen picit bólintott, majd így szólt:
– Igazán szerencse, hogy épp hozzátok kerültem. Csak egyet kérnék tőletek. Gyertek ki néha, és beszélgessetek velem! Ezt szívesen megígértük. Aztán egy kis marék havat fogtunk, Hópelyhecske óvatosan rálibbent, és beépítettük a Hóember belsejébe. Ekkor a lányom a szénre, a répára, meg a kopott fazékra nézett. Rögtön megértettem. Most, hogy ilyen különleges hóember tulajdonosai lettünk, nem öltöztethetjük akármibe.
Így kerültek a kabátjára színes építőkockák gomboknak, a lányom kedvenc rózsaszín szalmakalapja a fejére, és a legszínesebb, legszebb üveggolyókból lettek a hóember szemei. Kapott egy szép csíkos sálat, amit magam kötöttem, és egy igazi seprűt a kezébe. És az orra? Nos, a legszebb sárgarépánk vált a különleges hóemberünk orrává, hisz mi is lehetne egy tisztességes hóember orra, ha nem sárgarépa? Egy gyönyörű piros alma héja lett a mosolygós szája. A szíve közepén pedig ott ült a világ legkedvesebb apró Hópelyhecskéje. Együtt vártuk ezután a Mikulást, a karácsonyt, és a tavasz közeledtét. Mikor aztán különleges Hóemberünk helyén csak egy álmos pocsolya terjengett, Hópelyhecske elbúcsúzott tőlünk, majd láthatatlan párává válva elindult a hoszszú útra. Bánatosan integettünk utána, és a szívünk mélyén reméltük, hogy a tél beköszöntével újra a madáretetőnkön ülve találjuk egy reggel.
Andók Veronika
