Érdekes megfigyeléseket tehetünk, ha a gyerekek játszótéri viselkedését szemléljük. Gyorsan kirajzolódik a gyerekek viselkedédéből, kinek a természete visszahúzódóbb, kié erőszakosabb. Hamar feltűnik a tolakodó, másokat félrelökő gyermek, akire általában a szülő sem szól rá, így ő abban a meggyőződésban birtokolja a közös játékokat, hogy joga van magának kisajátítani a hintát, a mászókát vagy épp a homokozó közös játékait.
Gyakran találunk a 2-6 évesek között olyan gyermeket is, aki félrehúzódva szemléli a többieket, kerüli a konfliktusokat, és könnyen lemond bármiről, amit a másik gyermek akar.
Jó, ha a felnőttek nem irányítják a gyermekek spontán összeverődött csoportjának viselkedését, azonban a szélsőséges magatartást, legyen az akár az erőszakosság, akár a túlzott visszahúzódás, korrigálni kell. Amikor az ötéves kijelenti, hogy a hároméves nem ülhet fel a kötélcsúszdára, mert az nagyobbaknak (főleg neki) való, a kisebb gyermek kísérőjének érdemes a sarkára állni, és tisztázni, hogy a kicsinek is joga van használni az eszközt akkor is, ha még egyedül nem képes rá. A félrehúzódó gyermeket, ösztönözni, bátorítani kell, de nem úgy, hogy a felnőtt „tör utat” neki, hanem úgy, hogy például ő is álljon be a sorba a csúszdánál, és ne engedje maga elé a tolakodót (itt kell egy kis felnőtt korrekció). Persze nehéz a különböző életkorú gyermekek között az erőviszonyokat korrigálni, de a játszótéri viselkedésnél is az kell legyen a cél, hogy a gyerekeknek a békés egymás mellett élést kell megtanulniuk. Lassan talán a felnőttek is megértik, hogy sokkal jobb konfliktusok nélkül élni az életet, mint folyton egymás bosszantásán, legyőzésén, megelőzésén, felülmúlásán fáradozni.