A gyakorló szülők többsége tisztában van azzal, mennyire könnyedén zongorázik életük szeme fénye az érzelmeik széles skáláján. Egy huncut mosollyal, egy kedves gesztussal, a frissen szerzett tudományukkal egy pillanat alatt képesek elérni, hogy Anyu és Apu szíve túlcsorduljon a szeretettől. De közel ilyen hatékonyan tudják indukálni a „most kiviszem a kertbe és elásom derékig” érzést is, főleg akkor, ha az ő hullámhegyük épp egybeesik Anyuék hullámvölgyével. Kivételek persze akadnak. De ha Te is olyan szülő vagy, akit legalább átlagszinten tapos az élet, és gyermeked nem egy buddhista szerzetes inkarnációja, akkor szerintem érted, miről beszélek.
Persze minden szülő vágyik arra, hogy jófej szülő legyen. A jófej szülő pedig laza, barátságos és kedves. El is határozzuk újra meg újra, hogy ilyenek leszünk. De – a közhiedelemmel ellentétben – a legjobb tanítómester nem az élet, hanem a gyerek. Borítékolható, hogy ami­kor nagyon erősnek és stabilnak érzed magad, előáll valami új kunszttal, és Te kénytelen leszel átértékelni a saját képességeidbe vetett hitedet. Van egy híres mondás, ami egy keleti tanítómestertől származik, és szabad fordításban körülbelül így hangzik: ha azt hiszed, hogy megvilágosodtál, látogasd meg anyádékat. 
A mondás arra utal, hogy ha maradtak még gyenge pontjaid, ők meg fogják találni. De ez visszafelé is igaz. Nem sokan képesek széles e világon olyan jó érzékkel eltalálni lelked gyomorszáját, mint I. vagy II. Pocok. Meg is teszik. Hogy miért, az egy másik kérdés, a lényeg: amíg van rés a pajzson, ők meg fogják találni.
Valójában kétféle kommunikációs stratégia létezik. Az egyik a kedvességre épül, a másik az erőre/fenyegetésre. Felnőttek esetében ez nem ennyire sarkos, mert ők már nagyon sok kondicionálást kaptak az élettől. Ez azt jelenti, hogy olyan kommunikációval is együttműködésre lehet bírni őket, ami se nem kedves, se nem fenyegető. Vagy azért, mert racionálisnak tartják az együttműködést, vagy azért, mert valójában valamilyen múltbeli fenyegetésnek/büntetésnek engedelmeskednek. A gyerekeknek viszont még általában kevés az ilyen irányú tapasztalatuk, az ésszerűség elismeréséhez pedig gyakran hiányzik a tudásuk. Így náluk sokkal jobban kiéleződik a kommunikáció minősége.
Itt a lényeg. A kedvesség nem szimplán jófejség, nem egyszerűen udvariassági formula. A kedvesség a kommunikáció minősége. A kommunikáció pedig jóval több a szavaknál, bár ezzel most nem mondtam nagyot. A kommunikáció sikerének (a befogadó oldaláról nézve) három fő kritériuma van:

1. Hajlandó-e fogadni a kommunikációt?
2. Érti-e a kommunikációt?
3. Egyetért-e a kommunikáció üzenetével?

Tréneri tapasztalataim alapján a többség azt gondolja, hogy a kommunikáció a leggyakrabban a harmadik pontnál vérzik el. Pedig nem. A fenti sorrend a kudarcok okának gyakoriságát is mutatja. Sokkal több kommunikáció fut zátonyra azért, mert a vevő valójában nem hajlandó fogadni a kommunikációt, mint azon, hogy nem ért vele egyet. Gyerekek esetében ez fokozottan igaz. Amikor nem működik a kommunikáció, a következő kérdéseket érdemes feltennünk magunknak, mégpedig ebben a sorrendben:

1. Elég kedvesen kommunikáltam?
2. Vajon érthető voltam?
3. Mi lehet az oka annak, hogy nem ért egyet vele?

Nagyon gyakori az, hogy a gyerek valójában nem érti azt, amit átadni próbálunk neki. És túl gyakran fordul elő az is, hogy felnőttként nem vagyunk képesek az ő nézőpontjából is megvizsgálni egy szituációt. De a leggyakoribb probléma bizony az, hogy nem vagyunk elég kedvesek. Ennek megértéséhez viszont fontos tisztázni, miben rejlik a kedvesség ereje. A változatosság kedvéért itt egy lista a leggyakoribb okokról, amiért valaki kedvesen viselkedik:

1. Így nevelték
2. Fél nem kedves lenni
3. Kedves akar lenni

Az első esetben lényegében egy szokásról van szó, ami a semminél jóval több, de hiányzik belőle az a tartalom, ami a kedvesség igazi erejét jelenti. A második a felnőttek világában túlságosan is hétköznapi, de szülők esetében sem ritka, hogy azért próbálnak kedvesek lenni, mert tartanak a gyerek reakcióitól. Talán mondanom sem kell: ez nemhogy nem működik, épp ellenkezőleg, a gyerekek kíméletlenül kihasználják. A kedvesség ereje valójában csak a harmadik esetben mutatkozik meg. Amikor kedves AKARSZ lenni. Nem azért, mert így neveltek, nem azért, mert tartasz a reakcióktól, nem azért, mert manipulálni akarsz vele. Azért, mert ezt tartod helyesnek.
Az igazi kedvességgel egy bibi van: erő­feszí­tést igényel. Sokat. Ez annyira így van, hogy a lelki­erőd legigazibb mutatója a kedvességed. A teszt egyszerű: mennyire vagy kedves olyan hely­zetekben, amikor okkal és/vagy büntetlenül lehetnél nem kedves? Nem művészet kedvesnek lenni, amikor a kölök olyan zabálnivalóan tündér. A puding próbája, amikor olyan fafejű, hogyha megsimogatnád, szálka menne a kezedbe. Ha nem akarod, ne hidd el, de nincs az a módszer, technika, iskola, irányzat, ami annyit számítana, mint az a kedvesség, ami a lelkierőből fakad. Ha semmi mást nem tudsz a gyereknevelésről, csak ezt, már előrébb vagy, mint a szülők többsége.

Szabó Gábor