Jól tudjuk, hogy a gyerekek fejlesztésében a kommunikáció egy nagyon hatékony lehetőség. Beszéddel adunk át információt, adunk utasításokat és útmutatásokat, szavakkal nevelünk, és az érzéseinket ezen a csatornán is ki tudjuk fejezni.
Temperamentumunk szerint nagyon sok­félék vagyunk. Egyesek halk szavúak, keveset beszélnek, tömören, de kifejezően kommunikálnak. Ők általában visszafogottabb típusok más megnyilvánulásaikban is. De vannak, akik harsányak, beszédesek, minden közlendőjüket alaposan körülírják. 

A sok beszéd megsüketít
Az anyukák az alapmentalitásukat általában átültetik a gyermekkel való kommunikációjukba is. Előfordul, hogy azok is beszédessé válnak a gyerekükkel, akikre egyébként ez nem volt jellemző. Rendjén is van az, ha egy anyuka igyekszik kommunikációval kísérni a cselekvéseit, magyarázatot fűz a dolgokhoz, segítve így a gyermek világban való eligazodását. Ám vannak anyukák, akik a gyermekük vagy gyermekeik láttán beszédkényszeres állapotba kerülnek, és csak mondják, és mondják egész álló nap.
Ha az embernek folyamatosan figyelnie kell valakire, az bizony nagyon fárasztó. 
Ha egy előadáson vagyunk, ami hosszan tart, az agyunk automatikusan kikapcsol, és a gondolataink elkezdenek máshol kóborolni, ha már belefáradtunk a koncentrálásban. Ez együtt jár azzal, hogy nem figyelünk a beszélőre, fogalmunk sincs, mit mond.
Vannak gyerekek, akiknek kétszer-háromszor kell szólni, ha akarunk tőlük valamit, mert oly „hangosak a belső hangjaik”, vagyis a saját gondolataik, hogy elnyomják a külvilág zajait, ami esetünkben az anyuka beszéde. 
Ha tehát úgy tűnik, hogy gyermekünk „alkalmi süket”, mert nem hallja a közléseinket, vizsgáljuk felül, nem az idegrendszere túlterhelése ellen védekezik-e így. Az is lehet, hogy nem az anyuka beszéde, hanem a folyamatos háttérzaj, a rádió vagy a tévé hangja váltja ki nálaa nem hallást. 
Vannak gyerekek, akiknek idegrendszere könnyebben túlterhelődik az auditív hatásoktól, mint másoké. Az óvodai csoport folya­matos nyüzsgése ellen is védekezhetnek úgy, hogy egyszerűen elnyomják a külső zajokat. Érdemes odafigyelni az ilyen kisgyermekekre, és mind otthon, mind az óvodában lehetőséget adni rá, hogy csendesebb környezetben, elvonulva játsszon, pihenjen. Az ilyen gyerekek anyukájának vissza kell fognia a közlési kényszerét, és tekintettel kell lenni a gyermek igényeire. Ez nem jelenti azt, hogy a kisgyermekkel nem kell kommunikálni, csupán azt, hogy a beszéd a valóban lényeges mondandóra korlátozódjon.

Amikor áll a bál…
Gyakori jelenség, hogy akár jelentéktelen esemény hatására is az anyukák valóságos panaszáradatot zúdítanak a gyerekre. Például, ha a csemete kilottyantja a kakaót, sokan nem állnak meg ott, hogy ennyit mondanak: „Ajaj, várj, mindjárt feltörlöm!”, hanem szinte véget nem érő monológba kezdenek: „Nem hiszem el, hogy nem tudsz vigyázni. Mást, sem csinálok, mint utánatok takarítok. Nem csoda, ha elfáradok, hisz nem tudtok vigyázni semmire. Nem elég, hogy ki kell mosnom a terítőt, mossak is fel, pedig épp tegnap mostam végig az egész lakást…” 
Azért írtam le ilyen hosszan ezt a lehetséges monológot, mert gyakran nem is vesszük észre, mi minden hagyja el a szánkat, mikor egy-egy apróság miatt felpaprikázódunk. Ilyenkor nem gondolunk arra, hogy a kakaó kiborulása milyen apróság ahhoz képest, amit annak a szülőnek kell elviselnie, akinek testileg vagy szellemileg sérült gyermeket kell nevelnie. Sokat segíthet egy-egy helyzet tragikumának megítélésében, és saját sorscsapásaink megítélésében, ha néha erre is gondolunk.
Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen monológ a gyermek felé mennyi negatívumot közvetít: „Hibás vagy”, „Jobb és könnyebb lenne nekem, ha nem lennél”, „Csak a baj van veled”, és folytathatnánk. Érdemes tudni, hogy megsemmisítő, ledegradáló, önbizalom tipró minden olyan kijelentés, ami a gyermeket rossznak, hibásnak kiáltja ki. 
Mindez nem jelenti azt, hogy nem dorgálható meg egy gyerek, ha féktelenségből, szeleburdiságból, esetleg az előzetes figyelmeztetés ellenére követ el valami butaságot. Ám akkor, amikor valami véletlenül történik, kár felfújni a dolgokat, és perceken át ostorozni a történtek miatt. Általában már a kétévesek is felmérik, ha rosszat tesznek, és megszeppenve állnak, esetleg el is sírják magukat. Minden helyzetben lényeges, hogy mielőtt megszólalunk, egy kicsit mérlegeljük a történteket, és ha a gyermek valóban hibás, akkor se mondjunk többet a kelleténél.