A mai kor embere számtalan vonatkozásban dicsekedhet az előrelépéssel. Van azonban egy olyan terület, ahol a régi korok emberei egész biztos, hogy megelőztek bennünket. Ez pedig az emberi kapcsolatok ápolásának, az egymáshoz való viszonyulásnak a kérdése. Manapság talán még falun akadnak olyan közösségek, ahol az emberek fontosnak tartják egymás segítését, s nem uralkodik el az irigység, a rivalizálás. (Ezt sem állítom teljes magabiztossággal.) A mai gyerekek nevelésének egyik legnagyobb problémája, hogy olyannyira én­köz­pon­­túvá válnak a szülők elnéző magatartásának következtében, hogy aztán képtelenné válnak arra, hogy egy másik ember helyébe képzeljék magukat. Az önös érdek érvényesítése alapvetően egy életkori sajátosság, ami a szülőről leváló másfél, kétévesek természetes fejlődési szakasza. A szü­lői határozatlanság, a túlzott gyermekközpontúság azonban azt eredményezheti, hogy az önérvényesítés korszaka nem alakul úgy, ahogy kellene, hanem elkíséri a gyermeket egész gyermekkorában. A szülők ugyanis frusztráltak attól, ha ellen kell szegülniük a gyermek kérésének, és nemet kell mondaniuk neki bizo­nyos dolgokban. Nehezen tűrik a hisztit, a nyafogást, és könnyebbnek látják, ha behódolnak a gyermeki akaratnak, mintsem a hosszabbnak, nehezebbnek tűnő meggyőzést vagy éppen tiltást válasszák.

Így aztán olyannyira kitágultak a határok, hogy vannak gyerekek, akik valóban azt csinálnak, amit akarnak, senki nem szól rájuk, és egy idő után nem is tűrnék ezt, így lassan teljesen ke­zel­hetetlenek lesznek. Nem kis fejtörést okoz ez aztán a gyermek nevelésében részt vevőknek, hisz képtelenség az ilyen gyereket korlátok közé szorítani. Ezért van aztán az is, hogy a szülő korán reggel elviszi a gyermeket az óvodába vagy az iskolába, és a lehető legkésőbben megy érte. A pedagógus pedig megkönnyebbülten sóhajt fel, ha a gyerek végre kikerül a felelőssége alól.

Sajnos az öntörvényűség „kezelés hiányában” nem múlik el magától. Annyira személyiségjeggyé válik, hogy a kamasz és a fiatal felnőtt, sőt a felnőtt is hordozza. Csakhogy az élet megkívánja, hogy alkalmazkodni tudjunk másokhoz. Így tudunk harmóniában élni a ba­rátainkkal, a munkatársainkkal, illetve a párkapcsolatunkban. Aki gyermekkorában megszokta, hogy kizárólag a saját akarata szerint él, nagyon nehezen alkalmazkodik. Az alkalmazkodás abban nyilvánul meg, hogy egy adott helyzetben felmérjük, hogy a másiknak mi lenne az igénye, mi lenne jó a számára. Ez az empátiás készség ad lehetőséget arra, hogy úgy változtassuk a viselkedésünket, hogy figyelembe vegyük a másik vagy a többi ember aka­ratát is. Aki nagyon erőteljesen önérvényesítő, az képtelen beleélni magát a másik helyzetébe, nem tudja a dolgokat a másik fél szemüvegén keresztül vizsgálni. Az empátiás készség és az alkalmazkodás hiánya súlyos gondokat okoz az élet számtalan területén.

A munkahelyi közösségbe való beilleszkedés alapkövetelménye, hogy áldozni kell a saját igényünkből, észre kell venni, ha a másiknak segítségre van szüksége, igazodni kell a többiek igényeihez. A baráti kapcsolatokban is kikerül­hetetlen, hogy ne vegyük tekintetbe a társak, a csoport akaratát. A párkapcsolat pedig teljes egészében arról szól, hogy megteremtődjön az egyensúly két ember igényei, akarata között. Aki folyamatosan azt várja el, hogy az ő elkép­zelései szerint alakuljanak a dolgok, egy idő után szembetalálja magát a másik lázadásával, dühével, elégedetlenségével. 

A leírtakból világosan látszik, hogy a gyermekkori következetlen, túlzottan engedékeny nevelés megágyaz a felnőttkori problémáknak. Ezért fontos időnként a gyermekünk magatar­tását és a saját szülői viselkedésünket górcső alá venni, és tudatosan változtatni, ha annak szükségét látjuk. Persze ehhez kell az a felisme­rés, hogy valami nincs rendjén a gyermekünk körül. Sajnos sok szülő számára már annak felismerése is nehézséget jelent, hogy a gyermeke szem­telen, erőszakos, neveletlen. Ilyenkor segíthet az, ha a szülő meghallja a környezet, a nagyszülők, az óvónők figyel­mez­te­téseit, és a helyett, hogy hárítana, szembenéz a problé­mával.