Öntör­vé­nyű. Amikor ezt a szót halljuk, általában valamiféle rosszalló felhang kíséri. Mert az öntörvényű nem tiszteli a rendszert, nem engedelmeskedik, nem áll be a sorba. A világ pedig az engedelmeseket szereti. Azokat, akik együttműködőek, tudják, mi a dolguk és csendben teszik azt. Ne vitatkozz, fiam, ne feleselj és széllel szemben ne próbálkozz, mert amit utána érzel, az nem a langyos tavaszi zápor.
Hát, ezzel két bajom is van. Az egyik, hogy a munkámból kifolyólag gyakran van alkalmam olyan emberekkel találkozni, akik így vagy úgy, de valami átlag felettit tettek le az asztalra. Ezek az emberek nagyon sokfélék – különböző a családi hátterük, az iskolai végzettségük, a tevékenységi körük. De valami közös bennük: kivétel nélkül öntörvényűek. Hogy milyen módon és mennyire, az változó, de az öntörvényűségük vitathatatlan.
Aztán itt vannak a gyerekek. Nem félek kijelenteni, hogy minden gyerek öntörvényűnek születik. És amelyiket még nem törte meg az élet, az foggal-körömmel védi a szabad akaratát. Úgy gondolom, gyakorló szülőknek ezt nem kell bemutatni. Ott van a több hullámban érkező dackorszak, a mániázás, a csakazértse, a csakazértis. Egészséges gyerek úgy ragaszkodik a szabad akaratához, mint idősebb Zwack az Unicum receptjéhez.
Na, most akkor két lehetőség közül kell választanunk. Az egyik, hogy mindenki gyári hibásan születik, amit csak kemény, kitartó nevelő munkával lehet kijavítani. Ha így van, abban az esetben a sikeres emberek nevelését valószínűleg elszúrták. A másik lehetőség... Talán az öntörvényűség mégsem az ördögtől való? Talán pont az engedelmességre nevelésben rejlik a csapda?
A helyzet az, hogy 16 éve tanulmányozom az emberi viselkedést, és ha egy mondatban kellene összefoglalnom a tapasztalataimat, az így hangzana: az igazság az esetek többségében pont az ellenkezője annak, mint amit a többség igazságnak hisz. Ilyen ennek a cikknek az apropója is. Előre elnézést kérek, ha esetleg valakinek megrengetem a világképét.
Az univerzum azokat tiszteli, akik nem tisztelik. Akik nem állnak be a sorba, akik a maguk útját járják, akik mernek saját célokat álmodni, és nem félnek attól, hogy az élet fájdalmat okoz nekik. Az öntörvényűség nem öncélúság, nem a csak­azértse motiválja. Az öntörvényűség a szabad akarathoz való ragaszkodás. Ami nélkül az élet sokkal inkább csak biológiai folyamat, mint valódi létezés.
Hogy jön mindez a szülőséghez? Úgy, hogy a szülő elsődleges és legfontosabb feladata a LEHETŐ legnagyobb szabadságot biztosítani a gyerek számára. De szögezzünk le valamit! Most nem arra a totális engedékenységre gondolok, amit általában a “liberális” jelzővel illetnek. Ez rendszerint nem toleranciából, hanem szimpla gyengeségből ered. A valódi szabadság biztosítása erőt kíván a szülőtől, néha nem is keveset. Erősnek kell lennünk ahhoz, hogy hagyjuk a gyereket tévedni. Erősnek kell lennünk ahhoz, hogy ne féljünk attól, mit szólnak mások. És legfőképp, erősnek kell lennünk ahhoz, hogy ne akarjunk mindent jobban tudni. Még akkor sem, ha jobban tudjuk.
A kérdések, amiket egy szülõnek a leggyakrabban fel kell tennie magának, ezek: TÉNYLEG bele kell szólnom? TÉNYLEG ki kell javítanom? TÉNYLEG muszáj engedelmességre kényszerítenem? És van, amikor a válasz  határozott igen. De ez SOKKAL ritkábban van így, mint ahogy azt a szülők többsége hinni szeretné. A legtöbb esetben automatikusan, zsigerből korlátozunk, oktatunk ki, fegyelmezünk. Tudatos szülõnek lenni pedig leginkább azt jelenti, hogy újra és újra felülvizsgáljuk saját reakcióinkat és akkor lépünk közbe, ha valóban lépni kell. Sértetlenül hagyni egy gyerek szabad akaratát, hogy valóban azt kezdjen az életével, amire ő maga vágyik – nem hiszem, hogy szülő ennél többet adhatna.

Szabó Gábor