Az új tanév kezdetével immár kirajzolódik, hogy az óvodában kik lettek a nagycsoportosok, vagyis kik lesznek 2015-ben iskolakezdők. 
Az Új Óvodai Alapprogram szerint a tankötelessé váló gyermekekről az intézményekben külön nyilvántartást kell vezetni, részükre 5–35 perces csoportos foglalkozásokat kell tartani. Továbbá fejlődésükről, fejlesztési tervükről írásos dokumentum készítése szükséges, amiről az óvodapedagógusnak a szülőt is rendszeresen tájékoztatnia kell.
Mindez azt jelentheti a szülő számára, hogy gyermeke fejlesztése, iskolára való felkészítése minden szempontból biztosított. A szülők egy része nyugodt is e tekintetben, és otthon csak a gyermek ellátását tartja teendőnek, mint a gyermekével kapcsolatos feladatot. 
Ha ezekben a szeptemberi napokban bepillantunk egy iskola első osztályába, pár perc alatt meglátjuk azokat a különbségeket, amik a vegyes összetételű osztályokban adódnak. Vannak gyerekek, akik élvezik az elfoglaltságokat, amelyeket a tanító kezdeményez, míg mások már az első percekben elunják magukat, és gyötrelem számukra minden, az iskola falai között eltöltött idő.
Vajon miért van gyermek és gyermek között óriási különbség a tekintetben, hogy kihívásnak vagy büntetésnek éli-e meg az iskolát? Nos, visszatérve az óvodára, azt láthatjuk, hogy a csoportszobában a gyerekek ugyanazokon a foglalkozásokon vesznek részt, az óvónő valamennyiükre ugyanannyi, sőt a lemaradókra esetenként több figyelmet fordít. Mivel magyarázható mégis az iskolakezdők közötti különbség?
A válasz az iskolakezdés előtti években a családban történt eseményekben keresendő. Azokban a családokban ugyanis, ahol a kis óvodásnak volt része közös játékokban, sokféle dologra magyarázatot kapott, történeteket olvastak neki és elmagyarázták a szavak jelentését, használt már munkafüzeteket, amelyekben nem csupán színezni kellett, hanem gondolkodásra késztető feladatok is voltak benne, nos az a kisgyermek élvezi az iskola által kínált időtöltést, hisz idegrendszere felkészült arra, hogy befogadja az új ismereteket. Vele ellentét­ben az a kisgyermek, aki ovisként csak rohangált, tévét nézett vagy buta játékokat játszott, most értetlenül szemléli ezt az idegen világot, amibe belecsöppent. Minden idegszála tiltakozik a szoros időbeosztás, a kötöttségek, a folyamatos tennivalók ellen, hiszen nem szokott hozzá az e féle terheléshez. Mivel képtelen az érzésein uralkodni, ő lesz az, aki bontja a rendet, zavarja a munkát, mindig mást akar tenni, mint amire épp kérik.
A dilemma valójában nem is dilemma, hiszen a bizonyítékokat maga az élet szolgáltatja. A szülő számára csupán az a kérdés, mikor építi be az életvitelükbe és a napi programjaikba a gyermekkel való foglalkozást. Ha sikerül a játékot és a tanulást összeötvözniük, a gyermekben pozitív érzések alakulnak ki a tanulással kapcsolatban. Ez pedig rendkívül inspiráló, és az iskolában jelentkező kisebb-nagyobb nehézségeken is átlendíti őt. A közös tanulás a szülő számára rengeteg információt nyújt a gyermekről. Nem kell az óvónő véleményére várni, hogy kiderüljön, hogy rossz a csemete ceruzafogása, vagy éppen nem kellő figyelemmel hallgatja a mesét, vagy nehezebben jegyzi meg a verseket, mert a gyermekkel foglalkozó apa vagy anya ezt könnyen észreveszi. És ha lépéseket tesznek annak érdekében, hogy a kezdeti nehézségek elmúljanak, előre megoldják sok-sok év problémáját.

Ne halogassa tehát a gyermekkel való foglalkozást és játékot, mert mindketten sokat profitálnak belőle.