A téli szünet utáni első foglalkozások mindig kicsit kötetlenebbek. Ilyenkor mindenki elmeséli, hogy mit is csinált az ünnepek alatt, hogyan telt a karácsony, s a legfontosabbat: milyen ajándékot kapott. Én pedig árgus szemekkel – és főleg fülekkel – figyelem őket: lesem, hogy spontán beszédükben hogyan alkalmazzák a kijavított hangokat, van-e esetleg olyan, ami magától megjavult. Minden évben így van ez. Ahogy hallgatom a gyerekek beszámolóit, feltűnik, milyen gyakran használnak töltelékszavakat: „izé, hogy is hívják, hogy is mondjam…” 
Előfordult, hogy egy gyermek ajándékát a legnagyobb jóindulattal sem tudtam megfejteni: izét kapott. Mikor segítő kérdé­seket pró­báltam feltenni (hogy néz ki, hogy kell vele játszani), akkor is ilyen válaszok jöttek: „a izére rá kell tenni azt a kis micsodát, és meg kell izélni (köz­ben a kezével egy pörgő mozdulatot végzett).” A többi gyerek értette, hogy mi is az, de a nevét senki nem tudta meg­mondani. Így számomra a rejtély továbbra is rejtély marad.
Hogy miért fontos az, hogy a gyerekek szabatosan tudják kifejezni magukat? És miért választottam ezt a témát? Nos, azért, mert fontosnak tartom felhívni a figyelmet az aktív szókincs Alkalmazásának problé­máira. Az, hogy egy gyermek ismer bizonyos szavakat, kérésre odahozza a megfelelő tárgyat, nem biztosítja azt, hogy egy másik szituációban, esetleg néhány nappal később önállóan is meg tudja azt nevezni. A passzív szókincsünk (a szó ismerete) általában nagyobb, mint az aktív (a szó használata) szókincs. Idő kell ahhoz, hogy egy szó átkerüljön a passzív szókincsből az aktívba. Az alkalmazáshoz szükséges „talál­kozás” egyénenként változó. Akinek jobb a munkamemóriája és a hosszú távú memóriája, annál ez a folyamat gyorsabb.
Jó, ha tisztában vagyunk gyermekünk képességeivel e téren is. Ugyanis előfordulhat, hogy az otthon megtanult leckét az iskolában épp ilyen okok miatt nem képes elmondani, ugyanis nem tudja előhívni a megfelelő szavakat. Az ilyen gyermekkel nem célravezető úgy tanulni, hogy egyszer nekiülünk, s végigvesszük a tananyagot, hanem apránként, kis lé­pé­-s­ekben, többször kell visszatérni a már megtanult részekre. Érdemes fejleszteni a memóriát – sokfajta témájú memóriajáték létezik, melyek segítségével észrevétlenül fejleszthető a memória és a szókincs is. Persze csak akkor, ha meg is nevezzük a kártyán talál­ható dolgot, és nem „némán” tevékenykedünk. Tapasztalom, hogy a gyerekek – a játékot gyorsítandó – csak forgatják a kártyákat egymás után, eszükbe sem jut kimondani annak a nevét, amit épp látnak. Pedig így a rögzítés sokkal magabiztosabb lehetne. 
Amikor a gyermekünkkel memóriajátékot játszunk, mindig hívjuk fel a figyelmét arra, hogy nevezze meg a látott képet. 
A szókincsbővítés négyéves kortól kezdődik. Minden olyan játék, ami a látottak megnevezéséről szól, alkalmas e készség fejlesztésére.
Remek lehetőségek rejlenek például a bábok­­ban. Amikor a bábok segítségével beszélgetünk, a gyerekekben oldódnak bizonyos gátlások (nem ő mond butaságot, hanem a báb), ami elősegítheti a mondandó gördülékenyebb kifejezését.
Ugyancsak alkalmasak a szókincsfejlesztésre a képes könyvek. A képek feldolgozását ugyanis szavak, de legalábbis gondolatok nélkül elvégezni nem lehet. Ha nem teszünk mást, csak megkérjük a gyermekünket, mesélje el, mi minden van a könyv képein, miközben mi ruhákat teregetünk, sokat teszünk szókincse aktivizálásáért. 
Dudáné Driszkó Adrienn