Úgy vártalak. De Te nem jöttél el. Szívemben csak az üresség maradt.
A zord folyosón tudtam meg, elmentél. Menthetetlenül és végérvényesen. Azt hittem, megnyílik alattam a föld. Mérhetetlen fájdalmat éreztem. Nem csak lelkileg, fizikailag is. Persze sejtettem, nem is tudom mit vártam. A szívem mélyén még reménykedtem, hátha leszel nekem. Annyira akartam. Még álmodtam is veled. Álmomban Te voltál a tökéletes, a szépség és a báj maga. Akkortól ilyennek képzeltelek mindig. Még most is.
Örömmel vártalak. Számoltam a napokat, heteket.
Elképzeltem, milyen leszel, amikor meglátod a napvilágot. Az első pillanatot, amikor meglátlak. Amikor a karjaimba veszlek. Amikor egymás szemébe nézünk, és együtt arra gondolunk: Igen, megérkeztünk. Egymáshoz, egymásnak. Innentől minden más lesz. Csak rólunk fog szólni minden. Rólad és rólam. A mi, anya-gyermek szerelmünkről.
Ehelyett csak a zord valóság maradt.
Vajon fiú voltál vagy lány? Nem érdekes, én szerettelek.
Mi volt a baj? Miért nem akartál erre a világra jönni? Féltél? Én óvtalak, őriztelek volna.
Én szerettelek. Vártalak. Elmentél, csak az üresség maradt.
Még most is hallom az orvos szinte húsba maró szavait. Maga még fiatal. Fél év múlva újra próbálkozhatnak.
Azt hiszi, ez most megvigasztal?! Azt hiszi, ez most begyógyítja a kitépett szívemet, lelkemet? Betölti azt a hatalmas űrt, amit a meg nem született gyermekem hagyott?!
Persze, mi mást mondana? Nap, mint nap találkozik ’ ilyenekkel ’, mint én. Csak egy eset a sok közül. Csak egy kórlap a fiókban.
A kegyetlen hír után, amit az orvos mondott a maga rideg rutinjával, befutottam a kórterembe. Közben az arcomat elöntötték a könnyek. Nem tudtam uralkodni magamon, az érzéseimen. Csak sírtam, hangosan és minden önkontroll nélkül. Nem tudtam gondolkozni sem. A szobatársak jöttek vigasztalni, de mit sem ért. Rájuk sem bírtam nézni.

Nem volt elég a mérhetetlen sokk, még műtétre is szükség volt. Nem tisztultam spontán. Ez megadta a kegyelemdöfést. Már nem érdekelt semmi. Csináljanak velem, amit akarnak, amit kell. Csak had menjek innen haza. Kétheti reménykedés, csalódás és mérhetetlen fájdalom után nem akartam mást, csak haza menni.
Nem akartam érezni a fertőtlenítő szagot, látni a fehér köpenyeket, a műtőt, a nővéreket. Semmit, ami életem legrosszabb napjára emlékeztet. Otthon aztán mindenki csak sajnálkozott. Jöttek az együtt érző rokonok, jóakarók. És jöttek a súlyos mondatok. Szegény. Pedig annyira várta. Majd lesz másik. Fiatal vagy még. Ne bánkódj. Lehet, jobb így. Beteg lett volna stb..
Hát persze. Majd lesz másik. De nekem Ő kellett. Én Őt vártam. Én Őt néztem hétről hétre az ultrahangon. Bennem Ő növekedett, én nem más. Én most akartam, és nem évek múlva.
Ahogy teltek, múltak a hónapok, évek, egyre kevésbé fájt. De elfelejteni sohasem fogom. Nem lehet. Nem is akarom. Ő is az életem része. Noha, meg sem született.
Túl kell lépni. Túl kell élni. Nehéz, pokolian nehéz. De van miért, van kiért. Egy következő csodáért, aki belőlünk születik.
Azóta az élet, ha lehet ilyent mondani, kárpótolt egy gyönyörű kisfiúval. De az az űr bennem maradt.