A minap egy anyukával beszélgettem telefonon, egy játékunk felől érdeklődött. A háttérben hallottam, hogy a kisgyermek folyamatosan kiabál, sőt üvöltöz. Több helyen nem is hallottam az anyukát, mert a figyelmem arra terelődött, mit kiabál a kicsi. Sajnos nem értettem, de mondtam az anyukának, hogy megvárom, nyugodtan figyeljen oda a gyerekre, hallgassa meg, mit akar.
- Nem érdekes - mondta ő - mindig ezt csinálja, ha telefonálok. A nagymamájával sem tudok egy szót se váltani, mert Panka folyton visít.

Folytattuk a beszélgetést, de csak nem álltam meg szó nélkül, hogy megszüntessem ezt az áldatlan állapotot.
- Odaadná a kislányának a telefont? - kérdeztem. Csodálkozva, és némi unszolásra a kislány átvette a telefont. Nem szólt bele, csak hallgatott.
- Szia - mondtam. - Szeretnék az anyukáddal egy picit beszélgetni. Megtennéd, hogy csendben maradsz, mert nem hallom, amit az anyukád mond. Megteszed nekem, hogy csendben leszel, míg anyu telefonál? - Nagy csend, majd érkezik a válasz:
- Igen.
- Köszönöm, aranyos vagy, kérlek, add vissza anyunak a telefont. - Amíg beszélgettünk, a kicsi néma csendben volt. Fogalmam sincs, mit csinált, de egy hang sem hallatszott. Lehet, hogy soha nem is szóltak neki ezért a viselkedésért?

 Pedig erről szólna a gyereknevelés.