Mindenki nagyon jól tudja, ha a szülők veszekednek, az a gyerekeknek sem jó. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy ennek pontosan mi is az oka, és milyen mértékben hat a gyerekekre. 

Gyermekeink ösztönösen tudják, hogy belőlünk lettek – félig anyából, félig apából. Mikor egyik szülő a másikat kritizálja, akkor a kicsi úgy érzi, mintha egyik fele keresne hibát a másik felében. Az énjei közötti belső harc következtében az önértékelése is meginog. 

S mintha ez magában még nem lenne elég, olyan kérdések is megfogalmazódnak benne, mint: „Ha én félig apából vagyok, akkor vajon anya engem sem szeret, mikor apára mérges, és azt mondja neki, hogy semmirekellő?” És ugyanígy: „Apa vajon szeret engem, aki félig anyából vagyok, mikor azt vágja a fejéhez, hogy egyfolytában csak hisztizik?” Én apát is és anyát is szeretem, de anya sajnos nem szereti apát. Baj, hogy attól, hogy anya nem szereti apát, én még igen?” Ha úgy érezzük, kissé mi is beleszédültünk a sok kérdésbe, akkor képzeljük csak el, hogy érzi magát gyermekünk!

Meglehet, hogy most azt mondjuk magunkban: „Hékás! Álljunk csak meg egy percre! Hiszen csak kisebb vitáink vannak! És ki mondta, hogy nem szeretjük egymást? Nem lehet, hogy túl nagy feneket kerítünk a dolgoknak?” Attól még, hogy mi tisztában vagyunk vele, hogy az, hogy az ember néha kiadja magából a feszültséget, még nem jelenti azt, hogy rögtön halálra is van ítélve egy kapcsolat, de gyerekeink nem biztos, hogy ugyanígy látják a dolgokat. Számukra csak az itt és a most létezik, nincsen rálátásuk szüleik kapcsolatára, úgy, ahogy a felnőtteknek. Lehet, hogy az agyukkal tudják, hogy a szülők néha veszekednek, aztán meg kibékülnek, és aztán megint minden visszaáll a régi kerékvágásba, mégis a kiabálás és a heves érzelmi viharok lelkileg iszonyúan felkavarják őket. A gyerekek tulajdonképpen arra hagyatkoznak, amit látnak és hallanak, és nem arra, amit szépen elmagyarázunk nekik.

Nem ritka jelenség, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei gyakran veszekednek, állandóan attól félnek, hogy anya és apa el fognak válni. Ilyenkor aztán elkezdenek azon aggódni, mi lesz, ha majd nem láthatják egyiküket, mennyire fog hiányozni, és halálra rémülnek már magától a válás gondolatától is. Minél kisebb egy gyerek, annál jobban magára veszi, annál komolyabban éli meg az esetlegesen felmerülő problémákat, és minden rosszért magát hibáztatja – beleértve szülei esetleges vitáit is. Ez pedig valóban ijesztő. A biztonságos környezetre való igényük, vagyis egyik alapszükségletük veszélybe kerül, ami aztán kihathat életük más területeire is. Romolhat az iskolai teljesítményük, túlzottan feszengővé, esetleg ragaszkodóvá válhatnak, anélkül, hogy meg tudnák fogalmazni, pontosan mi is ennek az oka. Sokszor a szülőknek eszükbe sem jut, hogy esetleg a gyermeküknél jelentkező problémák hátterében egy korábbi csúnya vita áll – elvégre is ők később kibékültek, és az egészet úgy, ahogy van már el is felejtették.
Ha a szülők gyakran veszekednek vagy kritizálják egymást a gyerekek előtt, akkor elkerülhetetlen, hogy a gyerekek ne sérüljenek.
Persze egyikünk sem tökéletes, és néha úgy alakulnak a dolgok, hogy legnagyobb igyekezetünk ellenére is sikerül összevesznünk vagy szóváltásba keverednünk a párunkkal a gyerekek előtt. Ez esetben leginkább úgy enyhíthetjük a kárt és a sérüléseket, mely az incidens kapcsán keletkezik csemetéinkben, ha rögtön, még őelőttük el is szívjuk a békepipát. Jó ötlet lehet kibékülés után egy nagy családi ölelésben összeborulni.

A gyermek számára mindkét szülő egyformán fontos. Bármelyikről kellemetlen dolgot hall, megkérdőjelezi saját érzéseit. Ha a gyereknek hosszú ideig kell elviselnie a szülők veszekedéseit, szorongóvá, befelé fordulóvá, de akár agresszívvá is válhat.

A cikk korábban a Tudatos Szülők Lapjában jelent meg.