Amikor a gyermekünk panaszkodik, hogy csúfolták az óvodában vagy az iskolában, a „Csúfold vissza!” vagy a „Ne is figyelj rá!” választ hallja. Úgy véljük, a csúfolódás aféle gyerekdolog, amit úgyis kinőnek a gyerekek. Ez nem ilyen egyszerű, ugyanis a közösségi viselkedés (családi is lehet) kialakításáról van szó, mégpedig arról, hogy elkezdődik egyfajta szereposztás arra vonatkozóan, ki a domináns és ki a legyőzött vagy éppen az áldozat.
A csúfolódás nem más, mint egy játszma, melyben az alá-, fölérendeltségi viszony eldön­tése a tét. Amikor egy gyerek csúfolni kezdi a másikat, hatalomra törekszik felette. Gyakran azt akarja kivívni, hogy tisztelje őt a másik, féljen tőle, uralni, manipulálni tudja a saját akarata szerint. Ennek hátterében személyiség­jegyek, de személyes megbántottság is állhat, ami arra ösztönzi a csúfolódót, hogy saját elégedetlenségét, frusztrációját a másoknak okozott sérelmeken keresztül  kompenzálja.
A felnőttek, mint oly sok mindenben, a sértettet próbálják leszerelni. Az a kisgyerek, aki panasszal fordul a felnőttekhez, mert csúfolódással bántják, hamarosan még az árul­kodós jelzőt is megkaphatja. A „Ne legyél már ilyen mimóza!” azt sugallja a sértett kisgyerek­nek, hogy ő a rossz, és nem az, aki őt csúfolja. Ez a hibásan rögzült viselkedésforma, hogy senki nem védi meg a sértettet és nem vonja felelősségre a vétkest, oda vezethet, hogy a sze­reposztások rögzülnek, és a szelídebb, vissza­húzódóbb gyerekekek önbizalom­hiá­nyossá, a vétkesek pedig önbizalmukban megerősítetté válnak. Ezáltal a közösségen belül az egyszerű csúfolkodás ki is alakíthatja a hierarhiát, amiben sokszor az erőszakos, buta, rossz mintát közvetítő gyerekek lesznek a vezéregyéniségek. Ugyanis napjainkban az érvényesül, aki mer. Aki meg meri tenni, hogy csúfolja, bántja, terrorizálja a másikat. Azért alakult ez ki, mert helytelen a társadalmi reakció. A helyes ugyanis az lenne, ha  a vétkesnek szembe kellene néznie mások rosszallásával. Ez nem jelenti azt, hogy minden aprócska megjegyzésnél törvényszéket kell felállítani, de az olyan gyerekeket, akik közösségek életét keserítik meg a verbális terrorral, őket igenis ki kellene emelni, és szülői bevonással szembesíteni kellene a helytelen és tűrhetetlen viselkedésükkel. Ha óvodás korban az ilyen gyerekek hatékony visszajelzést kapnának arra vonatkozóan, hogy a viselkedésüket a közösség nem tolerálja, megelőzhetők lennének azok a komoly iskolai bántalmazások, amik naponta keserítik meg gyerekek tucatjainak életét. Az ugyanis, hogy senkinek nincs joga a másik embert félelemben, rettegésben vagy függőségben tartani, kellően határozott fellépés hiányában nem világos a gyerekek számára.
Sokan megbotránkoztak azon a felröppenő gondolaton, hogy az óvodákba időnként el kellene látogatnia pszichológusi végzettséggel rendelkező rendőröknek. Pedig az olyan óvodákban, ahol sok a problémás, erőszakos visel­kedésű gyerek, nagy segítség lehetne az óvónők számára is a külső támogatás. A független személynek a gyerekek elmondhatnák azokat a sérelmeket, amelyek őket érik, és a szakemberben kirajzolódhatna, kik azok a gyerekek, akik gonoszkodnak a társaikkal. Akár családlátogatás keretében segítséget nyújthatna az érintett családoknak abban, hogy felismerjék a gyerekük viselkedésének helytelenségét, keressék meg az okokat, és természetesen határozott elvárásokat is támasztana a szülők felé a gyermekük nevelésével kapcsolatban. 
Minél előbb kap útmutatást a gyerek és a szülő, annál nagyobb az esély rá, hogy megérti, határok vannak abban is, mit tehetünk meg másokkal és mit nem. A nevelőknek, pedagógusoknak sem ideje, sem megfelelő eszközei nincsenek arra, hogy a csoportban az erőszakos gyerekeket kezeljék, így jobb híján tétlenül nézik, ahogy gyerekek sérelmeket kénytelenek elviselni erőszakosabb társaiktól. Bár a leírtakat az óvodára vonatkoz­tattuk, mindezek a problémák az iskolákban még jobban kiélesednek. Ezek vezethetnek oda, hogy időről időre előfordulnak esetek, hogy tizenévesek öngyilkosságot kísérelnek meg társaik lelki kínzásai miatt. 
Addig is, amíg társadalmi szinten nem történik szemléletváltás és intézkedés e tekintetben, a gyermekek gondjait azoknak a felnőtteknek kell megoldania, akik segíteni tudnak. Fontos, hogy a sértett gyerekek érezzék a szülői támogatást, és elmondhassák a panaszaikat, amelyekre a felnőttek nem csupán rálegyintenek. Ha egy kisgyerek azért nem akar óvodába menni, mert egy konkrét személytől fél, mindkét érintett szülő, mindkét gyermek és az óvónő jelenlétében kell megbeszélni a gondokat. Helytelen a négyéves gyerektől azt várni, hogy egyedül birkózzon meg a problémáival. Egy ilyen beszélgetésnek nem a vétkes gyerek megfélemlítése a célja, csupán az, hogy tisztázódjon a számára, hogy helytelen, amit tesz, és a közösség nem tűri az efféle magatartást. Óvodáskorú gyermeknek általában egy ilyen alkalom elegendő ahhoz, hogy változtasson a viselkedésén. Ha mindez nem történik meg, a játszma folytatódik, és újabbnál újabb áldozatokat keres. És mindezt később folytatja az iskolában, megkeserítve sok szelídebb kis ovis életét. A cselekvés tehát nem várathat magára, mert sok kisgyermekben alakulhat ki az az önkép, hogy ő „selejt”, csak azért, mert van egy-két gyermek, aki túl sokat mer megengedni magának.