Az, hogy egy szülő milyen nevelési minta szerint cselekszik, nagyon sok mindentől függ. Tulajdonképpen nehezen vonatkoztatunk el attól, ahogy minket neveltek, hiszen azok a szavak, cselekvések, amikkel gyermekként találkoztunk, belénk ívódtak. Így gyakori, hogy ösztönösen a szüleink példája adja az alapot, amit aztán kiegészítünk saját verziókkal. 
Sokan vannak olyanok is, akik tudatosan nem akarnak úgy nevelni, ahogy őket nevelték, mert megélték annak a stílusnak a negatívumait. Ez leginkább a rideg, elutasító, szigorú, érzelmektől mentes nevelésben részesülőknél van így. Az így nevelt fiatal szülők gyakran átesnek a ló túlsó oldalára, és túlzottan engedékenyek a gyermekeikkel. 
És vannak azok a szülők, akik tétovák a fegyelmezés terén. Nehezen döntik el, mi számít szigornak. Ez sok mindenből fakadhat. Többek között vannak gyerekek, akik egy kisebb dorgálásra is oly erősen reagálnak, hogy az elrettenti a szülőt, és nem mer nagyobb vétség esetén sem szigorúan fellépni. A gyakoribb azonban az, hogy a szülő sajnálja fegyelmezni a gyereket, hiszen „ő csak egy gyerek, aki nem ismerheti a világ szabályait, és nem lehet minden lépésénél nem szabad táblával megállítani”.  Megint mások úgy gondolják, rendelkeznek a gyerekek annyi kontrollal, hogy tudják, mikor kell megfékezni magukat, így nem gördítenek akadályokat a gyerek elé gyakran akkor sem, ha kisebb veszélyhelyzetet látnak. Úgy vélik, tanul majd a saját kárán. A paletta tehát széles.
A legnagyobb feszültségben azok a szülők élnek, akik bár érzékelik, hogy a gyerekük viselkedése átlépi a határaikat, de nem tudnak hatékonyan hatni a csemetére, mert az szófogadatlan, engedetlen, képtelenség az akaratát megtörni. Főleg az anyukákra jellemző, hogy idegileg is kimerülnek a „küzdelemben”, és úgy érzik, folyamatosan kudarcot vallanak szülői szerepükben. Különösen a gyengébb szülőkre jellemző ez, akik erősebb akaratú gyermeket kapnak a sorstól ajándékba. 
Már maga az a tudat megnyugvást hozhat, ha tudják, hogy a személyiségeik eltérése miatt alakul úgy a helyzet, hogy a gyerek gyakran domináns a kapcsolatban. 
A gyermek kétéves koráig a türelem, a tolerancia, a figyelemelterelés, a hirtelen hangulat­váltás, mókázás lehetnek olyan megoldások, amik segítenek abban, hogy a kis trónörökös is változtasson az egyes helyzetekben a viselke­désén, és az anyuka frusztráltsága is a lehető legalacsonyabb fokú legyen. Sokaknál előfordul, hogy a gyermek fegyelmezése kapcsán megélt kudarc érzelmi eltávolodást is okoz, ami pedig lelkiismeret-furdaláshoz vezet. „Nem szeretem a saját gyerekemet?” – teszi fel titkon magának a kérdést a szülő. Nem erről van szó, csupán egy természetes reakcióról, ahol a túl sok stressz és a kudarcok a negatív érzelmeket halmozzák fel az emberben. 
Kétéves kortól a gyerekek saját akarata már önmaguk által is kontrollálható valamelyest, vagyis lassan kialakul az önfegyelemre való képesség. Ez az időszak a rövid és határozott magyarázatok időszaka. Mielőtt azonban fe­gyel­­meznénk, és rövid magyarázat kíséretében meghoznánk a tiltást, fel kell tenni a kérdést: „Jogosan idegesít a viselkedése? Mi lenne, ha azt, amit akar, azt mégis megengedném neki?” 
A minap a játszótéren egy két év körüli kisgyerek a padra akarta kiborítani a homokozó formából a homokot. Az anyuka visszavezette a kézzel-lábbal tiltakozó gyereket a homokozóhoz, és beleborította a homokot a formából. A kicsi éktelen visításba kezdett, mire az anyu­ka még idegesebb lett, és elvonszolta a gyereket a játszótér egyik sarkába, ahol hosszú perceken át szónoklatot tartott a hüppögő kisgyereknek. Nos, ezek azok a tipikus esetek, amikor az anyuka magának teremti a stresszhelyzetet. Valóban nem helyes a padra önteni a homokot, de van megoldása a dolognak, vissza lehet juttatni a homokot a homokozóba, és akkor senki nem borul ki ettől az incidenstől.
Három, négy éves kortól a gyerekek, főleg, ha közösségbe járnak, megtanulják, hogy nem lehet minden mindig az ő akaratuk szerint. Ennek ellenére, ha a bölcsiben, oviban nincs is baj velük, otthon, főleg az anyuka társaságában, a végsőkig elmennek az akaratuk érvényesítésében. Ekkor is jól jön egy pillanatnyi megállás, mielőtt döntést hozunk. Ha azonban a gyermek akaratát nem tudjuk teljesíteni, zárjuk nagyon rövidre a dolgot, mondjuk meg a döntésünket, és ne vitázzunk tovább. A hosszú magyarázat és a vita vezet oda, hogy a gyerek újra és újra próbálkozik, hátha megtörik a jég. És ha siker­rel jár, tudni fogja, hogy csak a kitartásán múlik, hogy teljesüljön az akarat. Ha azonban néhány alkalommal azt tapasztalja, hogy a szülő ügyet sem vet az ő hisztijére vagy nyafogására, tudni fogja, hogy felesleges erőfeszítéseket tennie, és szép lassan leszokik a követelőzésről.
Öt, hat éves gyermeknél pedig, ha megfelelő volt az előző évek nevelési módszere, már nem kell tartani jelenetektől és hisztiktől, mert belép a megértés és a kompromisszum készség, és már fel sem merül a feszültség, hiszen minden megbeszélhető.