Óvodáskorban a fejlődés addigi gyors irama viszonylag lelassul. Az önállóság és az aktivitás fokozatos kibontakozása figyelhető meg ebben az időszakban, amely átalakítja a gyermek felnőttekhez való viszonyát, kiszélesíti a világ mélyebb megismerésének lehetőségeit. 

A harmadik életévre a gyermek már sok fontos képesség birtokában van: 
• Megszerezte a szabad mozgás képességét – ez új távlatokat nyit meg előtte a világ felfedezésében.
• Birtokában van a beszéd képessége, aminek segítségével vágyait, érzéseit, szándékait, gondolatait képes megosztani másikkal.
• Megszilárdult az önállóság átélésének képessége – már meg van győződve arról, hogy ő egy önálló személy.

Mindezen képességek birtokában, kezdeményezőképességének köszönhetően a világról szerzett ismeretei, tapasztalatai egyre gazdagabbá válnak. 
Az óvodáskorú gyermeknek már kialakult világképe van, teljes és egységes jelenségmagyarázó rendszerrel gondolkodik. 
A gyermeki világkép központi magva a má­gikus gondolkodás. Ennek során a gyermek oksági összefüggést tételez föl egymással egyéb­ként nem összefüggő dolgok között is, és úgy hiszi, hogy ezeknek a nem létező kapcsolatoknak a felhasználásával irányíthatja a világot, amelynek középpontjában ő maga áll. 
Az őt körülvevő világban nincsenek számára megmagyarázhatatlan dolgok, jelenségek. Mindennek oka és értelme van, hiányos ismereteit elméletképzéssel pótolja, melynek során a meglévő tudásából kiindulva magyarázza meg a számára még ismeretlen dolgokat, jelenségeket.
Hiányos tapasztalataiból sajátos magyarázó elvek erednek. Ezek közül a fontosabbak a következők:

•  Artificializmus (mesterséges előállítás) 
• Animizmus (megelevenítő gondolkodás)
• Finalizmus (céllal való meghatározás)

Az artificializmus mesterséges előállítást jelent. A természeti jelenségek eredetére legkézenfekvőbb magyarázatnak a gyermek számára a mesterséges előállítás tűnik, például az eget, a folyómedret, a hegyeket az emberek mesterségesen készítik, ők állítják elő.
Az animizmus megelevenítő gondolkodást jelent. A gyermek saját gondolkodó, érző lényét kivetíti a külvilágra, a tárgyak, a jelenségek mind élő, érző lények, akiknek szándékaik vannak (alszik a Hold, haragszik a szekrény stb.). A természeti törvényeket az emberi szándékok helyettesítik.
A finalizmus azt jelenti, hogy a cél és az ok helyet cserél, a gyermek a magyarázandó jelen­ség okát valamilyen emberrel összefüggő céljában véli megtalálni, például azért van sötét, hogy tudjunk aludni, azért esik a hó, hogy szánkózni lehessen.
A gyermeki világkép másik fontos jellemzője a gyermeki realizmus. Ennek lényege, hogy a gyermek hiányos tapasztalatai alapján még nem tud különbséget tenni a valóság objektív és szubjektív oldala között, az észlelhető világ és az egyénileg átélhető élmények egybemosódnak, a köztük lévő határok könnyen átjár­hatók. 
Ennek egyik megjelenési formája az, hogy a gyermek az álmáról sokáig azt hiszi, hogy az valóban megtörtént esemény, a másik pedig az, hogy a gondolat azonos a beszéddel. Ha ő azt gondolta: De jó lenne egy kis csokit enni, fel van háborodva, ha nem kapja meg azt a csokit, amire gondolt.
Az óvodás korú gyermek gondolkodásának a mágikus gondolkodás mellett a másik jellem­zője az egocentrizmus.
A gondolkodás egocentrizmusa abban nyilvánul meg, hogy a gyermek a valóságot egyetlen szempontból, a sajátjából észleli, ezért csak a saját szempontjából képes ítéleteket hozni. Nehezen tud elvonatkoztatni saját konkrét idői, téri helyzetétől. Nem tudja figyel­mét egyetlen szempontról többre összpontosítani, bármiről is gondolkodik. Például nem tudja elképzelni, miként jelenik meg a valóság egy másik ember szemszögéből. Épp ezért, 
egocentrikus beszéd is jellemzi az óvodást. Nem veszi figyelembe a beszélgetés során, mit tud, vagy nem tud a másik személy arról a dologról, amiről épp beszélgetnek.

Dr. Margitics Ferenc Ph.D. – pszichológus, főiskolai tanár