A játszótér vagyon jó terep arra, hogy megfigyeljük a szülők és a gyerekek viselkedését.
Különösen tanulságos eset volt a kisfiát hintáztató apuka, aki legalább nyolcszor mondta el a gyerekeinek, hogy hamarosan indulnak haza. A nagyobbacska gyermek a homokozóban játékba feledkezve épített.
Az apuka két-három percenként odaszólt neki, hogy mindjárt szedelőzködnie kell. Ám miután jókedvű beszélgetésbe elegyedett az ugyancsak a kisfiát hintáztató anyukával, jócskán megfeledkezett az indulásról.

Az empátiás készség hiánya a gyermeknevelésben okozza a legnagyobb károkat.

Érdekes megfigyeléseket tehetünk, ha a gyerekek játszótéri viselkedését szemléljük. Gyorsan kirajzolódik a gyerekek viselkedédéből, kinek a természete visszahúzódóbb, kié erőszakosabb. Hamar feltűnik a tolakodó, másokat félrelökő gyermek, akire általában a szülő sem szól rá, így ő abban a meggyőződésban birtokolja a közös játékokat, hogy joga van magának kisajátítani a hintát, a mászókát vagy épp a homokozó közös játékait.

Régen a gyermekeket olyan kisembereknek tekintették, akiket bármi módon manipulálni lehetett. Ez eredményezte, hogy pillanatnyi helyzetek megoldására a szülők gyakran olyan ígéreteket tettek, amit aztán sohasem tartottak be. Még ma is vannak szülők, akik például egy hisztis roham csillapítására olyan dolgot ígérnek a gyermeknek, amiről eleve tudják, hogy nem fogják teljesíteni. Például: „ha most leteszed ezt a kisautót, holnap apa egy nagy dömpert vesz neked”.

Gyakori szülői kérdés, melyek azok az alapok, amivel az iskolakezdő 6-7 éves gyermeknek rendelkeznie kell. Amikor olvasni kezdünk egy felsorolást ebben a témában, szülőként hamar feladjuk, mert úgy véljük, nem is értjük, hogy a feltételek pontosan mit is takarnak. Sokan rengeteg munkafüzetet megvásárolnak, sok-sok feladatot megoldanak a gyermekkel, aztán az iskolában mégis lesz valami, ami nehezebben megy a csemetének. Ha leegyszerűsítjük a dolgokat, sokkal könnyeben átlátható ez a rendszer. 

Mindenki alig várja, hogy végre elérkezzen a szünidő, és a gyerekek kedvükre játszhassanak. Aztán alig telik el pár nap, és azt látjuk a gyerek nem tud mit kezdeni magával. Vagy a felnőtteket nyúzza vagy egész nap a tévé vagy a számítógép előtt ücsörög, és látszik, nem érzi jól magát. Nem tud a nagy szabadsággal mit kezdeni. Nem kell ezen csodálkozni, hisz a gyerekek szervezőkészsége még alacsonyabb szintű, és döntési jogkörük sincs arra vonatkozóan, mikor mit csináljon a család. Az óvodában, iskolában a nap szervezetten ment, a keretek biztonságot és értelmet adtak a napnak.

Nemrégiben olvastam egy felnőttekről szóló könyvben, hogy: a tetteidet az irányítja, hogy mit vársz el magadtól. Van ebben valami, hiszen az önmagunkkal szembeni elvárás vezérli a munkához való viszonyunkat, a másik emberhez való hozzáállásunkat stb. Ezt a gondolatot próbáltam átültetni a szülő-gyermek viszonyra, hiszen valószínű, hogy mindez az emberi kapcsolatokra általánosságban is igaz.

Napjainkban a gyerekek számára rendelkezésre álló elektronikus eszközök nem inspirálják a kicsiket a rajzolásra, színezésre, pedig e tevékenységnek nagy szerepe van nem csupán a finommotorika, de a gondolkodás fejlődésére is. Az apróságok az érintőképernyők világába nőnek bele. Minden roppant egyszerűen és gyorsan elérhető, és hamar megtörténik az, amire vágynak.

Furcsa problémával keresett meg két szülő is az utóbbi időszakban. Alig kezdődött el az iskola, a gyerekekkel máris probléma van. Első osztályosok, az ország különböző pontjain laknak, az egyik kisfiú, a másik kislány. Van azonban egy közös dolog, amiben hasonlítanak: az iskolában felhívták a szülők figyelmét arra, hogy a gyerekek valószínűleg figyelemzavarosak. A szülők elkeseredtek, nem értik, mit jelent ez pontosan, ugyanis mindkét gyermek jól teljesít az iskolában. Sok-sok piros pontjuk, okos baglyuk van már. A magatartásukkal van igazából gondja a pedagógusoknak.

A minap hallgattam a rádiót, ahol a gyermekek öltözködési szokásairól esett szó (engedik-e a szülők, hogy azt vegyen fel, amit akar stb.) Érdekes volt a téma, különösen akkor, amikor az egyik műsorvezető felvetette a kérdést: Megvennétek-e a gyereketeknek azt a pólót, amelyiken egy nagy canabis – vadkender levél díszeleg. Az egyik műsorvezető lelkesen kiállt a dolog mellett, hogy ő megvenné, ha a gyerek azt akarja, sőt, rá is adná, ha szeretné. Még akkor sem tántorodott el, mikor a többiek felhívták a figyelmét, hogy esetleg a tanítókban, tanárokban ez ellenérzést váltana ki.